Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-33

1659 Az országgyűlés 33. ülése 1957. évi május 9-én, csütörtökön. 1660 bent a parlamentben, már csak a vak nem láthatta, hogy a kormány jobb felé rohan és a vezetőik egymást próbálják túllicitálni a reakciónak adott engedményekben. A Szovjetunió vezetői lemérték a magyarországi események várható itteni és világpolitikai következményeit. Megtették a szükséges óvintézkedéseket az egész szocialista tábor biztonsága, és benne a dolgozó magyar nép védelme érdekében, amit a varsói szerződés értelmében nemcsak megtehettek, hanem lenniük is kellett, mert Moszkvában nagyobb felelősséggel politizáltak, mint Nagy Imre kormányában. A szovjet csapatok itt voltak Budapest környékén és az országban — szerencsénkre! És amikor Kádár János látta, hogy a Nagy Imre-kormánytól semmit sem lehet remélni, az ellenforradalom, a gyilkos fehérterror letörésérc, sőt a kormány magatartásával, intézkedéseivel csak fűti, szítja az ellenforradalmat, hogy kisebb gondja is nagyobb, mint a szocializmus ügye, a dolgozó magyar nép sorsa — cselekedett! Néhány hűséges politikai barátjával, november 3-án át tudott jutni a szovjet csapatokhoz, segítségüket kérte nem magának, hanem a magyar népi demokráciának, a magyar népnek. Ezért van most Magyarországon népi hatalom, s az is marad! (Hosszantartó, lelkes taps.) Most rátérek a többpártrendszer dolgára. Szocializmust többpártrendszerben is lehet építeni, erre megvannak a példák. De ilyesmi csak ott lehetséges, ahol a többpártrendszert — ha megvan — a szocializmus építésének elhatározottságával tartják fenn, vagy — ha nincs meg — ezzel az elhatározottsággal fognak hozzá a pártok szervezéséhez, amelyeknek egyet kell érteniük a szocializmus alapelveivel. Nagy Imréák esetében sem az egyikről, sem a másikról nem volt szó, de nem is kerestek ilyen biztosítékokat. Egy este határozatot hoztak, hogy visszatérnek a többpártrendszerhez, olyképpen, hogy kisgazdapártiak, kommunisták, szociáldemokraták és parasztpártiak vegyenek részt a kormányban. Arra senki sem fordított figyelmet, hogy a pártok felélesztéséből zűrzavarok támadnak és nem gondoskodtak garanciákról, hogy a koalíciós kormány ne kapitalista, hanem szocialista politikát folytasson. De hiszen nem is akart ilyen politikát folytatni! Másnap, amikor láttam, hogy a különböző hivatalos iratokból, amelyekben a „népköztársaság" meghatározás előfordul, az államminiszterek szorgalmasan kihúzogatják a „nép" szót, és marad egyszerűen a „köztársaság", világossá vált előttem, hogy amelyik kormány ilyen egyszerűen elintézni véli Magyarország államformáját, annak nemigen fájhat a feje a szocializmus miatt. Az utcákon lövöldöztek, gyilkoltak, külföldi rendszámú autók száguldoztak, a parlament tele volt nyugati újságírókkal, akiknek miniszterek lelkendező nyilatkozatokat adtak. Ebben a légkörben a „köztársaság" mindenesetre polgári demokratikusabban hangzott, mint a „népköztársaság", a magukat még kommunistáknak nevező egyes kormánytagok is ilyenféleképpen gondolkodtak. Talán azt is mérlegelték, hogy átmeneti időre esetleg még Mindszenty is elfogad valamilyen polgári köztársaságot. Hogy mi történt a pártokban, és hogy számuk hogyan szaporodott két nap alatt két tucatra, arról felesleges beszélnem. A kisgazdapárt a Semmelweis utcában szervezkedett. Mint hallottam, nagy harc folyt az íróasztalokért, végül már a székekért is, de parasztokat, akik akkor véletlenül Budapesten jártak, nehezen, vagy egyáltalán nem is engedtek be a házba. Sok volt a karrierista, s a szervezkedők között — nem tudom hányan gondoltakba szocializmusra, voltak-e egyáltalán ilyenek közöttük. Ennek a hangulatnak a szelét elhozták hozzám a parlamentbe, ha mások nem, akkor a miniszterjelöltek. Az Elnöki Tanácstól remélték a következő, vagy a később következő kormányba való kinevezésüket. A húszféle új pártról nem sokat tudok. A szociáldemokratákról van valami mondanivalóm, helyesebben nem is az enyém, hanem Kéthly Annáé. (Derültség.) Mielőtt külföldre utazott volna, egyik barátommal hosszan elbeszélgetett itt, az Országházban. Elismerte, hogy a kormány jobbratolódása következtében alig van lehetőség bárminő szocialista vívmányunknak a megmentésére. Megdöbbenten beszélt a városban tomboló fehérterrorról és a fékevesztett ember vadászatról. Nem akarok én megbántani senkit, csak Kéthly Annának a szavait idézem. „Szemétdombnak" nevezte újjáalakult pártját és élete szerencsétlenségének mondotta, hogy erre a szemétdombra kell felülnie elnöknek. (Derültség.) Akkor megértettem a keserűségét, most is megértem, amikor mindezeknek az ellenkezőjét mondja azokban a propagandabeszédekben, amelyeket nyugati vendéglátóinak — nevezzük így — ízlése szerint kell elmondania. Hogyan jelentkezett a kormány jobbratolódása? Megpróbálok felelni erre a kérdésre. Legelőször jelentkezett a kommunista szakminiszterek félreállításában, amit Nagy Imre és Losonczy Géza nélkül nem lehetett volna megcsinálni. Nagy Imre körül kialakult egy szűkebb kör, amelynek kezdettől fogva titkai, bizalmas megbeszélései voltak, s amely a kormányon kívül álló tagjain keresztül is érintkezni tudott Duda- \ sékkal, Maléterékkel, az elburjánzott sajtóval és megbízottai útján irányította a rádiót, amely akkor innen a parlamentből — emlékeznek rá az országgyűlés tagjai — igen nagy szolgálatot tett az ellenforradalomnak. Ez a Nagy Imre-féle kör a minisztertanácsban fokról fokra haladt a szovjetellenességben. Jelentkezett a jobbratolódás a katonák dolgában. Maléterék lassan háttérbe szorították Dudást, aki ezután már inkább telefonon és újságjával érintkezett Nagy Imrével, s közölte, hogy a kormánynak ilyen vagy amolyan intézkedésével nem ért egyet, tehát az intézkedés nem érvényes. Az ellenforradalmi vezető katonák nyugati kapcsolatai világosan felismerhetők voltak és később érezni lehetett valami katonai diktatúra előkészítését, amelynek alighanem Maiéter lett volna a vezetője. Azonban november 4-e megakadályozta a katonai diktatúrát. Jelentkezett a jobbratolódás abban, ahogyan a kormány kezelte a pártokat, A legképtelenebb