Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-24

H45 Az országgyűlés 24. ülése 1956. évi február 8-án, szerdán. 1146 teink felszólalásaikkal, a szakbizottságok munkájában folytatott közreműködésükkel nagymértékben hozzájárultak népi demokráciánK vívmányainak megismertetéséhez, különösen az 1955 januárjában tartott európai regionális konferencián és az 1955 júniusában tartott évi közgyűlésen. Nem kívánom ezt a felsorolást hoszszabbra nyújtani. Még annyit, hogy az Interparlamentáris Unió legutóbbi ülésein is jelentős szerepet játszottak a magyar kiküldöttek. Több javaslatukat tárgyalták és fogadták el. E néhány példából is láthatjuk, hogy népi demokratikus államunk erejéhez mérten mindent megtesz, hogy ápolja és szélesítse nemzetközi kapcsolatait az általános nemzetközi együttműködés érdekében. Már említettem, hogy a különböző nemzetközi szervezetekben való részvételünk nem merül ki a passzív tagságban, vagyis nemcsak .i meglevő keretekbe illeszkedünk bele, de tevékenyen elő is kívánjuk mozdítani a népek közeledését. Ennek további alátámasztására két példát szeretnék felemlíteni. Ezek a példák első pillanatra talán kisebb jelentőségűeknek látszanak, de ha közelebbről megnézzük őket, akkor ezek is ékesen bizonyítják kormányunknak a népek kölcsönös megismerésére irányuló törekvéseit. Ugyanakkor csattanós választ adnak a „vasfüggöny" legenda terjesztőinek. íme az egyik példa: 1955-ben 570 külföldi újságíró járt Magyarországon. Ebből 185 a baráti országokból jött és 385 — tehát a többség — a nyugati .államokból. Tudomásom szerint a magyar Külügyminisztérium minden támogatást megadott a nyugati újságíróknak, hogy munkájukat megkönnyítse. Nem ringatjuk magunkat hamis illúziókban és nagyon jól tudjuk, a burzsoá újságok és hírszolgálati irodák nem azért küldik ide munkatársaikat, hogy azok cikkeikben a szocialista rendszer fölényét bizonygassák és méltassák. A nyugati újságírók közül azonban többen nem tudnak szabadulni az itt szerzett élmények hatása alól, ezért cikkeikben fel-felbukkan az elismerés hangja. Vannak azonban olyan burzsoá újságírók, akik kész témákkal, sokszor kész cikkekkel jönnek Magyarországra, s így ittlétük csupán csak arra szolgál, hogy a budapesti keltezéssel alátámasszák cikkeik hitelét. Ilyenkor jelenik meg azután a nyugati sajtóban olyan hír, mint amelyet például 1955 júliusában az osztrák „Neuer Kurier" nyomán a francia távirati iroda is terjesztett, és amely arról beszélt, hogy Magyarországon felbomlott a rend, Budapest utcáin rendőrosztagok cirkálnak és az élelmiszer üzletek és raktárak előtt meg kellett erősíteni a rendőrkordont. En azt hiszem, tisztelt Országgyűlés, hogy helyes külügyi kormányzatunknak az a politikája, hogy szélesre tárja a kapukat és beutazási engedélyt ad a kapitalista lapok munkatársai számára. Nem hiszem -azonban, hogy helyes lenne még egyszer beutazási engedélyt adni olyan nyugati újságírónak, aki tudatosan rágalmazza népünket és aki cinikus vaksággal siklik el minden nemes erőfeszítésünk mellett. A másik példa, amelyet ki akartam emelni, ugyancsak szemléltetően támasztja alá nemzetközi célkitűzéseinket. A könyvkiadásról van szó. Néhány számadatot említek meg. 1946 januárjától 1955-ig 687 angol nyelvből fordított mű jelent meg Magyarországon, több mint 4 millió 2 százezer példányban, míg a francia nyelvből fordított művek száma 415, összes példányszámuk pedig 2 millió 5 százezer volt. Mi áll ezek mögött a sokatmondó számadatok mögött? A nyugati irodalom nagy klasszikusainak, Shakespeare-nek, Dickens-nek, Stendhal-nak, Balzac-nak, a modernek közül pedig Romain Rolland-nak, Thomas Mann-nak a magyar olvasók százezreihez eljutott gondolatai. Bennük van a nagy nyugati írók és költők gazdag humanizmusa és mélyenjáró kritikai realizmusa. Mindez pedig élesen szemben áll azokkal a nyugati rágalmakkal, amelyek azt vetik szemünkre, hogy nem törődünk a nyugati kultúrával és semmibe vesszük annak alkotásait. Tisztelt Országgyűlés! A magyar nép a nap minden órájában tettekkel bizonyítja be, hogy a béke népe. Ezt tükrözi külpolitikánk is. Éppen ezért elkeseredett felháborodást kelt hazánkban az a körülmény, hogy az imperialista hatalmak vezető körei, az erőpolitika hírhedt stratégái, Genf ellenére és az 1955-ös esztendő nagy tanulságai ellenére — vagy talán éppen ezért — továbbra is élesztgetik a hidegháború szelét. Elegendő ha itt Dullesnek a „Life" című folyóiratban megjelent nyilatkozatára gondolunk. Ebben a nyilatkozatban a kapitalista világ vezető hatalmának külügyminisztere azzal fenyegetőzik, hogy kész elmenni a háború szakadékának széléig. De a hidegháború céljait szolgálja az amerikai és angol vezető politikusoknak a napokban közzétett washingtoni deklarációja is, amelyről Horváth képviselőtársunk is szólt. Ebben a deklarációban, hogy ázsiai és középkeleti kudarcaikról elvonják a figyelmet, újra a népi demokratikus országok belső életébe avatkoznak. Ezt a washingtoni deklarációt egyébként polgári körök is igen fanyar képpel fogadták Nyugat-Európában. A francia „Le Monde" gúnyos hangon ír róla és a következőket állapítja meg: „E dokumentum elején és végén is utalás történik a jóistenre, akit az angol—amerikai vezetés úgylátszik véglegesen kisajátított magának." A „Le Monde" gondolatszegénynek nevezi az angol— amerikai vezetőket, majd megállapítja, hogy „A washingtoni nyilatkozat a lélektani hadviselés illatát árasztja." Nem érdektelen itt egyébként megidézni a washingtoni deklaráció szövegezőit és aláíróit az úgynevezett propaganda-léggömbök ügyében sem. A washingtoni nyilatkozat ugyanis kegyes szavakat ejt el a népek önrendelkezési jogáról és a belügyekbe való benemavatkozásról. Ugyanakkor viszont ezeknek a léggömböknek ezreit bocsátja útjára amerikai dollárokért néhány gyászmagyar ügynök, aki nyugaton judáspénzen árulja a hazát. Bár a magyar nép fütyül ezeknek a léggömböknek a szállítmányaira, fütyül a szállítmányok tartalmára, ez azonban nem zárja ki a beavatkozás tényét. Ez ellen az ízléstelen és >ot-