Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-19

887 Az országgyűlés 19. ülése 1955. április 22-én, pénteken. 888 külpolitikáját békeszerető papságunk és a hivő katolikus nép nagy többsége is. Éppen ezért azonosítjuk magunkat ezzel a külpolitikával, annál is inkább, mert az a keresztény életszemlélet szerint is helyesen és jogosan félti és védi magyar jövőnket. Minthogy tehát egyházam arra tanít, hazám és népem arra szólít, hogy szolgáljam a békét, az emberek nyugalmát és boldogságát, befejezésül arra kérem a mindenható Istent, adja áldását azon hő kívánságomra és felhívásomra, hogy minden katolikus pap és hivő itthon és világszerte tegyen eleget a béke biztosítása körüli kötelességének. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik? PESTA LÁSZLÓ jegyző: Barcs Sándor képviselőtársunk. BARCS SÁNDOR: Tisztelt Országgyűlés! Mindannyian emlékszünk még arra, hogy a magyar értelmiségiek egy csoportja nyilatkozatot tett közzé a Pravda ianuár 23-i számában. A nyilatkozatra az Eszakatlanti Tanács decemberi párizsi határozatai adtak okot. Ezen az ülésszakon ugyanis az Atlanti Tömbben résztvevő hatalmak képviselői lényegében az atomháború előkészítése mellett foglaltak állást. »•Nekünk drágák építőmunkánk eredményei — állapítja meg a nyilatkozat —, de ma az egész emberi kultúra alkotásainak sorsára, s az évszázadok során az egész világon létrehozott anyagi értékekre is gondolunk. Nekünk drága az emberek élete, drágák Nyugat-Európa városai és falvai, civilizációjának kincsei. Azt sem szeretnők, hogy az amerikaiak saját országukat romokban lássák. Ezért felhívunk minden becsületes és józangondolkodású embert: emeljék fel a tiltakozás hangját és közös erőfeszítésekkel akadályozzák meg az atomháború kirobbantására irányuló új tervek megvalósítását.-« Ez a nyilatkozat méltó állásfoglalása volt a magyar értelmiségnek, s nincs ennek a hazának egyetlen hűséges fia sem, aki ne helyeselné és ne vallaná magáénak a nyilatkozat minden egyes gondolatát, annál is inkább, mert napjaink egyik legfontosabb — nyugodtan hozzátehetjük — történelmi jelentőségű kérdéséről van szó. Háború, vagy béke. rombolás, vagy alkotó munka, az emberi kultúra elpusztulása, vagy egy soha nem álmodott gazdag, új korszak virágzása — ez itt a kérdés. De ez a történelmi kérdés nem úgy hangzik el, mint eleddig bármikor. Mert ha háború, akkor hatásaiban szinte el sem képzelhető, ha pedig béke, akkor sokatígérő — úgy is fogalmazhatnánk —, az emberiség új korának, az alkotó atomkornak beköszöntése. Agyirovics szovjet fizikus írta nemrégiben, hogy az atomenergia előállítását a társadalom fejlődésének olyan nagy jelentőségű történelmi eseményével hasonlíthatjuk csak össze, mint a tűz birtokbavétele. Valljuk, hogy ez a tűz az élet tüze, az építés tüze, a világ szebbé és boldogabbá alkotásának tüze, nempedig az emberi életek kioltásának, városok, falvak és pótolhatatlan kulturális értékek elpusztításának gyűlöletes tüze. Nem kell ahhoz fejlett politikai, ítélőképesség, nem kell hozzá különösebb képzettség, sem pedig az emberi gondolkodásnak valamilyen magas foka, hogy a világon mindenki azt a tüzet válassza, amelyre Agyirovics célzott: az építés tüzét. Miért határoz akkor az Északatlanti »Tanács másként, miért áll ama bizonyos másik tűz oldalára? Világosan kell ugyanis látnunk, hogy az Északatlanti Tanács decemberben hozott döntése jelentőségében — ahogy Joliot-Curie, a hírneves francia atomtudós mondotta — »szinte egyértelmű az atomfegyver törvényesítésével«. Világosan kell tehát látnunk azt is, hogy ezzel a döntéssel — ami időpont tekintetében csaknem egybeesett a Nyugat-Németország felfegyverzésére vonatkozó parlamenti határozatokkal — az atomháború veszélye is megnőtt. És világosan kell látnunk végül azt, hogy az Eszakatlanti Tanácsnak ez a határozata a tudatos atomzsarolás és atomfenyegetés új kiindulópontja lett a nyugati világban. Atomfegyverekkel fenyegetőzött néhány nappal ezelőtt Van Fleet amerikai tábornok a »Life« című folyóiratban, atommal fenyegetőzött január elején Radford tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának főnöke Szöulban és atommal fenyegetőzik szűnni nem akaró beszédeiben Dulles amerikai külügyminiszter is. Az Atlanti-világ urainak ez az egész atompolitikája, atomtaktikája és atom-stratégiája a gyökeréig tárja fel az imperialista világ vezetőinek minden embertelenségét, sátáni gonoszságát és mélységes rothadtságát. A mohó, profitéhség és a világuralmi láz keveredik itt az elvakult gyűlölettel és a visszataszító kannibáli ösztönnel. Gondolom, nem árt, ha néhány példát megemlítek itt a tisztelt Országgyűlés előtt. A gátlástalan szadizmus tükröződik abban a cikkben, amelyet Charles Willoughby tábornok. MacÁrthur felderítő osztályának egykori vezetője írt a »The Freeman-« című amerikai folyóirat múlt év július 11-én megjelent számában. Csak a stílszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy az amerikai folyóirat magyarra fordított címe így hangzik: »A szabad ember-«. Nos, az amerikai tábornok az atom- §s hidrogénbomba használatára hívta fel az Egyesült Államokat, hogy — mint hangoztatta — »a nullával tegye egyenlővé Ázsia kimeríthetetlen embertartalékait« és hogy Ázsiában megteremtse »a felperzselt föld övezetét-«. És vajon nem ugyanez az elképesztő, nyílt barbárság nyomja-e rá bélyegét a NATO-főparancsnokság egész taktikai és stratégiai tevékenységére? A »Der Spiegel« című hamburgi lapot igazán nem lehet a szocializmus iránti jóindulatú elfogultsággal vádolni. Nos, ennek a lapnak március 30-i számát forgatva azt olvashatjuk, hogy Schuyler tábornok, a* NATO vezérkari főnöke hadműveleti elgondolásait szóról szóra így fogalmazta meg: »Hadműveleti célunk a gyilkosság és legfőbb gyilkoló szerszámunk az atomrobbanás.« Schuyler tervei szerint háború esetén »Közép-Németország a 10—15 ezer tonna TNT-robbanó hatással rendelkező atomlövedék tűzörvényében borzalmas pusztasággá válik.« Ugyanebből a lapból megtudhatjuk azonban azt is, hogy az amerikai tábornoknak ez a hitleri elképzelése még saját NATO-beli francia, angol, olasz és skandináv kollégáit is visszariasztotta. Igaz, nem emberséges okokból, hanem pusztán a megtorlástól való ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ 66