Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-13

561 Az országgyűlés 13. ülése 1954. évi szeptember hó 22-én, szerdán. 562 vékenységüket, amely eddig nemzetközi síkon mozgott és itthon csak egy-egy kiemelkedő békegyűlésen való részvételre korlátozódott, a jövőben összekapcsolják azzal a belpolitikai munkával, amelyet a Hazafias Népfrontban kifejtenek. Még nagyobb mértékben lehet mindezeket elmondani a pártonkívüli kisemberek tömegeiről, akik mindig vonzódtak a politikai életben való tevékeny részvételhez, azonban a Népfront-politika eddigi formái között nehezebben tudtak elhelyezkedni. A Hazafias Népfront mozgalmának megindulása óta főleg Budapesten, de vidéken is hatalmas tömegekben csatlakoznak a Népfronthoz és lelkesedéssel fejezik ki elhatározásukat, hogy azon keresztül bekapcsolódjanak a politikai élet hajtógépezetébe. Mikor a tanácsok tagjainak választásáról szóló törvényjavaslatot megszavazzuk, a munkások és parasztok mellett az értelmiségiek és a pártonkívüli kisemberek tömegeit is közelebb visszük az államigazgatás és a tanácsok munkájához. A javaslat megvalósítja azt az elvet, amely szerint a dolgozó nép a mi hazánkban önmagát kormányozza. Bonyolult és nehéz feladatok állnak előttünk. A Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa megjelölte az utat, amelyen a kitűzött célt elérhetjük. A Hazafias Népfront biztosítja a feladatok elvégzéséhez az egész nemzet egységéi és munkáját. Tisztelt Országgyűlés! Egy választási rendszer demokratikus tartalmát nem a hozzáfűzött ünnepélyes nyilatkozatok, hanem a törvény gyakorlati rendelkezései határozzák meg, Az Egyesült Államokban szentségként ünneplik a Függetlenségi Nyilatkozatot és az alkotmányt, de gyalázatosan elnyomják a négereket, újabb és újabb fasiszta jellegű rendszabályokkal korlátozzák a szabadságjogokát és államonként változó, körmönfont szabályokkal milliókat zárnak ki a választójog gyakorlásából. Angliában a kerületi beosztás egyenlőtlenségével csináltak első- és másodosztályú választópolgárokat. Franciaországban, Olaszországban és a bonni bábállamban az utóbbi két évben olyan csaló választási rendszereket léptettek életbe, amelyek mindegyike megcsúfolása a szabadság és a demokrácia eszméinek, de ez sem a párizsi, sem a római, sem a bonni kormányférfiakat nem akadályozza abban, hogy országukat a szabadság és a demokrácia mintaállamának nevezzék. Ha e nyugati választási rendszerek bármelyikét vizsgáljuk, a politikusaik által hangoztatott hamis demokratikus jelszavak mögött ívindenütt megtaláljuk a demokratikusnak mondott szabályok buktatóit, amellyel milliókat ütnek el a választójog gyakorlásától, az államhatalomban való tényleges részvétel lehetőségétől. Ezzel szemben a magyar választási rendszerben — és a most tárgyalás alatt álló tanácsi választási javaslatban is — teljes mértékben érvényesülnek azok az elvek, amelyek a választójogot valóban demokratikussá, a valóságos népakarat kifejezésére alkalmassá teszik. Ezek az elvek: a választói jog általánossága, egyenlősége, a választás közvetlensége és titkossága. Magyarországon 1848. előtt a vékony nemesi réteg volt az úgynevezett »közjogi nemzet«. A kiegyezés, a magyar uralkodó osztályok 1867-es megalkuvása után, amely hosszú időre fékezte hazánk fejlődését, dolgozó népünk felszabadulását, a magyar álparlamentek hosszú évtizedeken keresztül csak olyan választójogi törvényeket hoztak, amelyeknek az elnyomó osztályok szolgálata, a választójog szűkítése volt az irányzata. A Tiszák, Bánffyak, Bethlenek közjogászai hetek, hónapok verejtékes munkájával gyártottak törvényeket, amelyeknek minden tiltó és kirekesztő rendelkezése a dolgozó milliókat érintette, vagy sújtotta és minden kedvezményt és előnyt közéletünk születési és vagyoni jogon garázdálkodó zsarnokainak és szélhámosainak biztosított. Ezek a törvények tömték tele a ferencjózsefi és Horthy-idők parlamentjeit azokkal a léha arisztokratákkal és hétszilvafás naplopókkal, akiknek alakját Mikszáth Kálmán oly elragadó művészettel örökítette meg Katánghy Menyhért és társainak figurájában. De ezek a törvények adtak mandátumot a mindig emlegetett «-társadalmi egyensúly« jelszavát hangoztatva olyan véreskezű gyilkosoknak is, mint Héjjas Iván, Kovarcz Emil és a hozzájuk hasonló banditák. A régi Magyarország választási törvényeinek csavaros paragrafusai ajándékozták meg a múlt korszak politikai történetét a »Körtvélyesi csiny«-ekkel, de ezek a törvények robbantották ki az endrődi sortüzeket is. Elnyomott népünk évtizedekig harcolt a gyalázatos választási törvények ellen, de sokáig sikertelenül — és csak a vértanúk száma szaporodott. A régi Magyarország álparlamentarizmusának rothadt jelenségei még fokozottabban jelentkeztek az úgynevezett »-önkormányzatok« életében. Ha a falut néztük, a hivatali emberek és a velük szövetkezett zsírosparasztság diktatúráját láttuk a községházán. A városokban népnyúzó ügyvédek, uzsorás nagykereskedők, telekspekuláns építészek, földbirtokosok és más tőkés elemek tolták a kormányzat helyi megbízottainak szekerét és hivatali befolyásukat dúsan kamatoztatták, a maguk javára. Ez a rendszer Budapesten teljesedett be a legtökéletesebben: Wolf, Kozma, Ripka és Petrovácz érdekszövetkezetének városházi uralmában és a hatalomban való osztozkodásában. »•Nemzetinek« és ^kereszténynek« nevezték magukat ezek az érdekszövetkezetek, azonban a nemzet fogalmát vagyoni cenzus szerint értelmezték, kereszténységük pedig csak külsőségekben jelentkezett és egyiküket sem akadályozta a közmondás alkalmazásában, amely szerint »minden szentnek maga felé hajlik a keze«. Budapest ily módon az uralkodó osztályoknak, panamistáknak és teleküzleteken, templom- és hídépítő spekulációkon gazdagodó városatyáknak a vadászterülete volt. 1945 hozta meg a nagy fordulatot. A hősies szovjet hadsereg fegyveres ereje felszabadította országunkat a fasiszta uralom alól, szétzúzta hazai zsarnokaink népellenes államhatalmát és megnyitotta dolgozó népünk előtt a demokratikus fejlődésnek, a felemelkedésnek az útját.