Nemzetgyűlési napló, 1945. VI. kötet • 1947. február 27. - 1947. március 19.

Ülésnapok - 1945-109

639 A nemzetgyűlés 109. ülése 1947. éri fHarcius ko 12-én. szèrâân. 610 ket, de nem a: kötelező vallásgyakorlat &z, ami , lelkesíthetett volna bennünket. Ez a kötelező vallásgyakorlat a mi történelmi tudatunkban olyan időket vetített elénk, amikor tényleg Debrecenben és még az ország különböző helyein is kötelezővé tettek bizonyos vallásgyakorlatot. Amikor tehát itt a vallás, az egyház és az állam viszonyáról beszélünk, akkor nem szabad elhallgatni azt a tényt, hogy a probléma kettős, sőt hármas irányú, mert nem olyan országban élünk, ahol már csak egy egyház áll szemben az állammal, hanem igenis több egyház áll egymással szem ben, amely töbíb egyháznak más és más a felfogása ezekről a kérdésekről. Éppen ezért idéztem a régi debreceni kollégium tanárát például ennél a kérdésnél, amely már elvben benneétt mindig a debreceni kollégium életében is. Egyáltalán nem látom be azt, hogy akik annakidején küzdöttek a szabad vallásgya/korlatért és akik ma a demokráciában is többek között az ember elidegeníthetetlen jogaként követelik szántén a szabad vallásgyakorlatot, hogyan képzelik el öszszeegyeztethetőnek az ezzel szöges, ellentétben álló elvet, tudniilik a kötelező vallásoktatást. Ez az egyik. Természetes, hogy az egyház és az pállani viszonya nem merül ki ebben az egy témában. Ha az iskolaügyünk megreformálásáról van szó, aikkor egészen természetes, hogy előibih-utóbb fel kellett merülnie az egyház és az állam viszonya rendezése kérdésének, is, hiszen ma abszolúte rendezetlen viszony van ezen a téren. Próbálunk általános iskolareformot behozni Magyarországon, és akkor nem tudjuk, hol kezdjük a kérdést, mert Magyarországom az iskolarendszer úgy alakúit ki, hogy a magyar iskoláknak nem egy gazdája van, hanem három vagy négy gazdája, aszerint, hogy melyik felekezeti hatóság az, amely a

t felügyeletet gyakorolja -rajtuk. Hogyan képzeljük az iskolák demoikratizálását biztosítani akár a vallás- és közoktatásügyi ' minisztériumon keresztül, amikor — felügyeleti jog ide, felügyeleti jog oda -™ maga a közoktatásügyi miniszter Magyarország is'koláinak legfeljebb körülbelül csak 50 százaiékának adhat direktívákat métg a mindennapi életben is, nemhogy a szellemét szabhatná meg. A s

másik kérdés pedig éppen ehhez kapcsolódik (Ternay István (msz): De nemcsak feletkezetek, ihanem különféle minisztériumok isi beleiszólnak.) s feltétlenül szükséges az iskolareformot, mint például az általános iskola vezetésének kérdését is megoldani. Ezen a téren is rendezni kell a dolgokat. Rendezni keli azért is, mert furcsa jóga az egyháznak, hogy ő iskolát akar fenntartani és amikor — nem most a demokráciábaii és nem akkor, amikor a földeiket a földosztásnál már elvették az egyházaktól,, minit iskolafenntartóktól, hanem ezt megelőzőleg, már 1867-tŐl — az egyházaknak az iskolapolitikája mindinkább oda tendált, hogy az államot minél jobban megfejjék. Én nem akarok más portája előtt söpörni, nem arról beszélek, 'hogy a római katolikus egyház iskoláit mennyire támogatta az állam, ihanem axról beszélek, hogy 1867 után a református egyház is abban látta az ő törekvését, hogy minél inkább függővé tegye magát az állaimtól és elérje a támogatásnak azt a százaiéikát, laimelyet

1 a római katolikus egyház iskolarendszere élvez, sőt azon túlmenőleg is, hlogy úgy mondjam, függő helyzeitbe kerüljön az állammal, mert hiszen a római katolikus egyháznak hatalmas káptalani birtokok stb. állottak rendelkezésére, ami nem volt meg ilyen mértekben a református egyháznak. En nem a demokrácia és az állam szempoiitjabol latom ezt'a rendezetlen kérdést veszélyesnek, hanem éppen ;i

z egyházak felől látom veszélyesnek. . Utalok itt airra, hogy ha már vitatkozunk erről a kérdésről, nézzük meg konkrété, hogy Magyarországon mi a helyzet. Itt beszélünk az állam es az, egyház viszonyáról és folytonosan ugy niezzük a, kérdést, hogy csak a róniai katolikus egyház szempontjáig próbáljuk kritizálni, (Közbeszólás a szabadságpárton: Szó sincs

É róla!) vagy pedig támogatni. Utalnom kell itt arra, hogy a felszabadítás után mindjárt a református egyház részéről megindult először egy előadássorozatban, azután közvélemény alakításokban e'gy mozgalom, majd pedig hivatalos egyházi körök, így\a tiszántúli református egyházkerület püspöke is (Mozgás a sza bad ságpárion.) leszögezte azt az óhaját, hogy ezt. a, kérdést, az állani és egyház viszonyát minél előbb rendezni kívánja és óhajtja, éppen az egybáz szempontjából. Tudniillik, hogy a kérdés előbb-utóbb rendezésre szorul, az látnivaló. Ha erőltetjük a dolgot és- nem rendezzük, az egyház veszedelimesnek látja a kérdést azért, mert minden állami támogatás esetleg m ár ól-holnapba történő kiesése valóban ruinálna minden egyházat, különösen most, amikor birtokaitól is meg van fosztva. Ha aztán egészen komolyain egyházi vonalion állok és valóiban vallásos alaphangulattal próbálok belenyúlni ebbe a kérdésbe, akkor nagyon furcsa helyzet áll elő, t. L az, hogy en mint egyház azt mondóm, hogy én, aki a lelki élet ápolására vagyok hivatott és a híveket ezen keresztül akarom (Közbeszólás a kommunistapérton: Szédíteni!) gondozni, -tehát lelki gondozást kívánok, s erre én az államtól probálok pénzt biztosítani, de ugyanakkor a munkám eredményéből netm tudok egy egyhazat szervezni- Magyarországon ma jött el tulajdonképpen a lehetősége az igazi vaaiaszabadsagnak, de ebihez az szükséges, hogy az egyhazak. a mi.guk élettevékenységét slokkad biztosabb, es szilárdabb alapra helyezzék, mint amit az állami támogatás jelent. Ez az én állaspontom, mégpedig nem az állam felől nézve, hanem éppen az egyház felől. ^ Én az olyan egyházat, amelyneK anyagi bázisát akár állami juttatás, akár egyébfajta « világi természetű juttatás képezi, legyén az földbirtok vagy akármilyem egyéb kapitalista vállalkozás, nagyon ingatag alapon építettnek látom, és azt kell mondanom, hogy például az egyházi iskolázás akkor volt virágzó, amikor a tanítókat nemcsak százszázalékig az állam fizette, hanem amikor egyszázalékig sem fi- v zette az állam, hanem a hivek adták össze a tanítók, tanárok és egyebek fizetését, és amikor még állami üldözés mellett is fenn tudták tartani nemcsak az egyházi apparátust, hanem a maguk nevelői apparátusát is. Ekkor a fejlődés élvonalába kerültek, de természetesen ma, amikor egy demokratikus állami szempontból szükségesnek felismert reformnak kerékkötőjévé válik az egyház, akkor még azt követelni, hogy a demokratikus államnak legnagyobb gondja a rengeteg tennivalói között az legyen, hogy százszázalékosan fizesse az egyházi iskolákat a tanítóktól, a felszereléstől, az épülettől kezdve, fizesse a papokat, ugyanakkor pedig