Nemzetgyűlési napló, 1945. IV. kötet • 1946. október 22. - 1947. január 24.

Ülésnapok - 1945-69

p'î À nemzetgyűlés 69. ülése 1946. (szd): Száksiékat védték itt a parlamentben a koalíciósok! — Zaj. — Az elnök csenget.) T. Nemzetgyűlés! Mi nem hoztuk ide ezeket* a beszédeket és nem közöltük íle ezeket a beszédeket a sajtóban sem, mert neon lakarituk ennek az országnak amúgy is felkavart közhangulatát még jobban felkavarni. De ha ezek a [támadások nem fognak megszűnni, akkor mi ezeket a beszédeket lie fogjuk tenni egy olyan fórumnak az ítélőszéke elé, amelynek az ingereneiáját — meg vagyok győződve — önök is kompetensnek fogják elismerni. (Egy hang a ko\mwiunisiapú\rlfál: Mi is letesszük ! Tömegével van mit letenni nekünk

1 is ! — Egy hang a kisgazdapártról: Amit a; nyilasok csináltak, ugye

1

?! — Erőss János (kg): Csak a valóságot! — Ugyanaz a hang a kommunistapártról: Valóság! — Közbeszólások a kisgazdapártról: Nem valóság! Valótlanság!) Szeretnénk elérni végre-valialhára azt, hogy egyik pártnak a másik elleni harca helyett komoly összefogás, komoly munka induljon meg ebben az országban» Amíg egyik vagy másiki párt pozíciókat, hangullatot, közhangulatot és erőt akar gyűjteni a másik párt letörésével és leszólásával, addig ilyen komoly munkát ebben a parlamentben és ebb en r az országban nem lehet végezni. (Ügy van! Úgy van! a kisgazdapárton és a szabadságpárton.) T. Nemzetgyűlés! En elfogadom a javaslatot. Elfogadom abban a reményben, hogy az e javaslaton keresztül megnyilvánuló bizalmon át a mostani krizis elkerülésével és kiküszöbölésével meg fogjuk tudni teremteni azt a közös platformot, amelyen vallóban építő és nem további romboló munkát tudunk végezni ebben az országban. (Élénk helyeslés és taps a kisgazdapárton.) Elnök: Szólásra következik? Vörös Vince jegyző: Gróh József! Gróh József (pk): T. Ház! Széchenyi István bölcsen tette egész politikai tevékenységének az alapjává azt a tételt, hogy egy olyan országra nézve, mint mi vagyunk, a legfontosabb az ország gazdasági és pénzügyi életének szolid alapokra való fektetése. Ez az elv most különösen kellene hogy hatály osulj on a mi országunkban, mert meggyőződésem szerint áz összes feladatok közül elsősorban a gazdasági és pénzügyi kérdések azok, amelyekre nekünk, törvényhozásnak különösen súlyt kellene fektetnünk. •.'••' Midőn a kormány ez alkalommal a törvényhozástól kíván felhatalmazást nyerni _ ahhoz, hogy az ország pénzügyi és gazdasági életét rendeletekkel kormányozza, bátorkodom bizonyos visszatekintést tenni arra a közel egy esztendőre, amelyet mi ebben a Házban eltöltöttünk, és arra a tevékenységi körre is, amelyet pénzügyi és gazdasági vonatkozásban végeztünk. Ezen a ponton elsősorban is azt a tényt kell megállapítani, — bár nem voltam a Ház minden ülésén jelein, — hogy én soha, egyetlenegy alkalommal nem hallottam tájékoztatót az ország gazdasági miniszterei .részéről az ország pénzügyi és gazdasági életéről. Soha semilyen vonatkozásban nem tájékoztattak bennünket a pénz sorsáról, gazdasági életünkről, előrehaladásunkról vagy hanyatlásunkról, legfeljebb a sajtóban kaptunk erre vonatkozólag egypár mondatot. De amíg korábban a közgazdasági sajtóból, azonkívül a statisztikai hivatal közleményeiből és a konjunktúra-kutató intézet évi október hó 24-én, csütörtökön. 154 révén és más egyéb forrásokból sikerült tájékoztatást meríteni értelmes embernek arra vonatkozólag, hogy milyen alapon áll ennek a® országnak pénzügyi ós gazdasági léte, azóta, amióta mi itt vagyunk, 11 hónapja, ebben a vonatkozásban mi a kormány részéről soha semmiféle információban nem részesültünk. Es most^ is, amikor ez a felhatalmazási javaslat a Ház elé került, az ügy lényegében, tehát a gazdasági és pénzügyi létre vonatkozólag minden tájékoztató mondat nélkül vagyunk elbocsátva abban a tekintetben, hogyan áll a mi állami pénzügyi életünk. Ebben a vonatkozásban, miként ezt Nagy Vince képviselőtársam _ tette, magam is kénytelen vagyok foglalkozni azzal az inflációs folyamattal, amely oly nagymértékű pusztítást végzett az állam ingó vagyonában és amelyre vonatkozólag hasonlóképpen mindezideig még információt nem kaptunk. Az az óriási veszteség, amely e vonatkozásban nemzeti életünket érte, nem takarható el azzal az általános lepellel, hogy háború volt. Hiszen mindenütt körülöttünk a szomszéd államokban, Csehszlovákiában, Ausztriában, Szerbiában, Romániában, mindenütt volt háború, de azért sehol sem volt szükség arra, hogy a pénz annyira és tökéletesen elpusztuljon, mint minálunk. A párizsi értekezlet során — amiként az ujságjok közölték — az egyik állam képviselője azt mondotta Magyarországra, hogy egyedül Magyarország volt az az álla at Európában, amely megengedte magának egy katasztrofális infláció luxusát. Sajnáliatital kell megállapítanom, hogy ebben nagymértékű igazság rejlik. A pénz olyan, mint a beteg. , Mihelyt kiüt a háború, a pénz megbetegszik. Ha a beteget gondozzuk, ápoljuk, orvost hívunk, mindent, megteszünk a megmentésére, meg lehet menteni. Ilyen a pénz is. A minket körülvevő államokban a pénz az a beteg volt, amelynek a pulzusán mindig rajta volt a törvényhozásnak és a szakértőknek a keze, állandóan figyelemmel kísérték hogylétét. Ennek volt az eredménye, hogy pénzük nem értéktelenedett eil. Mi azonban belefeküdtünk az inflációba. Az infláció olyan, mint a morfium. Nagyszerűen lehet használni adott esetben, de aki csak ezzel él, az elpusztul. Ez történt a mi pénzünkkel is anélkül, hogy erre szükség lett volna. Ma minden könyvtár közgazdasági szakaszán meg lehet találni vakon is azt a polcot, ahol meg vannak írva azok a, tételek, azok a gyakorlati igazságok, hogy hogyan és mi módon kell megmenteni válságos időkben egy^ ország pénzét. A tudásnak ezzel a mértékével senki sem élt. Százszámra küldjük ki külföldi egyetemekre ifjúságunkat, ahol a háború tartama alatt erről a kérdésről minden egyetemen gazdag és tartalmas tudományos előadásokat tartottak, ezeknek az eredményeit azonban mi nem vettük figy éleimbe, hanem odavetettük iá pu'Siztulásnak nemzeti vagyonunk értékes részét, a mi pénzünket, A béke normális idejében 600—700 millió pengő volt a magyar pénzállomány. Ezt a legsúlyosabb gondatlansággal az 1944. év végéig tízmilliárdra tornászták fel. De ami a tízmilliárd után következett, azért mi vagyunk a felelősek. Amikor tízmilliárd volt a pénzállomány, azt még mindig meg lehetett volna tartani, mint ahogy megtartotta például szomszé-