Képviselőházi napló, 1939. XVIII. kötet • 1943. november 22. - 1943. december 9.

Ülésnapok - 1939-351

656 Az országgyűlés képviselőházának 351. ülése 1943 december 4-én, szombaton. Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Gaal Alajos

Ï Elnök: Gaal Alajos képviselő urat illeti a szó! Gaal Alajos: Mélyen t. Ház! Amikor a tegnapi nap folyamán mi erdélyiek, akik a 22 esztendős rabságból szabadulva édesanyánk kebelére jöttünk, újságot vettünk a kezünkbe, furcsa dolgot olvastunk. Amikor már azt hittük, hogy a fájdalomnak, a szenvedésnek végeszakadt, amikor már felszabadultunk, amikor újra magyarok lehetünk és amikor már a magyar honvéd rátette a lábát arra

: a megszentelt, áldott földre, akkor újbóli fájdalom szorul a szivünkbe, megdöbbentünk mert hirt kaptunk arról, hogy az a romári hatalom, amely a 22 esztendő alatt minden évben megrendezte a maga gyulafehérvári játékát, most is a régi gálád, perfid játékot folytatja. Akkor felsorakoztatta ott azokat a székelyeket, akiket mégfizetett, vagy különböző Ígéretekkel megnyert. Megjelentek ott parancsra fehér harisnyában, ruhában. Akit közülünk meg tudtak fogni, azt felvonultatták, azt a látszatot keltve, hogy íme mi is hozzájárulunk ahhoz az ünnepséghez, amelyet évről-évre, bevonulásuk emlékére rendeztek. Emlékezzünk egy kicsit vissza 1918-ra. A magyar nemzet megalázva, magába roskadva, szenvedve, letargiában élt. Ugyanakkor a román hadsereg suttogva, boeskorral belopakodott Erdély szép földjére, az a román hadsereg, amely méltatlan volt arra, hogy puskával valaha is akárcsak egyetlenegy talpalatnyi földet is elfoglaljon, vagy megszerezzen. Kihasználta a kommunizmus borzasztó csapásait és a hátunk mögött tőrt döfött a magyar testbe, a Szent Koronához tartozó Erdély testébe. (Rátz Kálmán: Mert nem fegyvereztük le őket!) Belopakodott és rabságba döntötte azt a népet, amely arra érdemtelen volt, mert hiszen a legutoljára engedte ki kezéből a fegyvert, Ez a bocskoros román hadsereg soha, de soha nem jött volná be, ha nem vetették volna el itt az ország fővárosában a fegyvert, (Ügy van! Ügy van!) ha a magyar nemzet nem engedte volna ki a kezéből a puskát. Megtanultuk, hogy a puskát soha, de soha nem szabad kiengednünk a kezünkből. Most, amikor 25 éves jubileumot akar ünnepelni a román kormányzat, valószínű, hogy összetereli megint a mi gyermekeinket, korbáccsal odahajtja őket és a székelv házakra, az ott szakadt magvarok házainak ablakára is kitéteti a piros-sárgá-kék román zászlót. A mi szívünkbem fel vihar zilk a 22 év alatti •swenvédés, fel viharzik minden, de miniden. jaj, kimos szenvedés, amelyet ott átéltünk. Egy pillanatra, eszünkbe jut, hogy hányszor és hányszor mentünk !

bé tai tömlöcök; ajtóin. Én; magam fél éyig és három hónapig voltam elítélve, s ezfek és ezrek voltak bezárva. (Êl'jenœês.) A hadbíróságok börtöneiben! állandóiam 2000—3000 ember ült. (Egy hamg n baloldalon: Még most is W.mek!) Most is ezren és eizrem ülnek ott. a székelyek. Elhurcolták gyermekeinket Botosamba télvíz idején, elszedvén tőlük ruhájukat. Azt mondták nekik, hogy majd kapnak rendes katOnaruhát. Szegények nyomorultam, zsákbaesavart lábakkal, étilen-szomjani, temgődtek azoikbamj a csattogó hideg időklbemi, ételt sem •kaptak, így szenvedték át. évtizedeken keresztül ezt a nyomorúságot. Iskolabüntetésekkel százezreket nyomorítottak meg, tömlőére hurcolták, ha valaki magyarul mert Ibeszéíni. Minden hivatal ajtajára fel, volt írva., hogy »Vorbild numiai romiamesti!« Nem álltak szóba valakivel, ha mnagyarul ki merte miyitni a száját. Mi bent, Erdélyben még most is tűrjük, hogy erdélyi romáintok; piros-sátrga-kék dísszel ékített ruhában), vagy szőtt hátairuhában járnak, de ha mi egyetleniegyszer egy egészem kis kokáirdát tűztünk ki, amelyen alig látszott a piros-fehér-zöld szímiből valami, huszonöt botot kaptunk. Ha valaíki: véletlenül egy csokorban össsizetette a piros-fehér-zöld színű virágokat, amikor abban egyéb, másszínű virágok is voltak, súlyos, "több esztemídőre, rugó börtönt kapott érte. (Czermann Antal: Balkáni rendszer!) Ennek a szem Védésnek ma sincs végei Ez, a szenvedés — ha lehetséges! — azt hiszem, ma a> százszorosa anmlak, amit

1 mi la: 22 esztendő alatt átéltünk. (Ügy van! a ba középen.) Mi nem alkarjuk felhánytorgatni ezt at szenvedést, nem akarunk meghatott közvéleményt magunk köré gyűjteni, hanem némán, büszkén és boldogan adtuk a magyar ügyért, magyar hazánkért. (Éljenzés.) Ezt m szenvedést csal azért említem: meg, mert ez ma aktuális^, amikor Gyulafehérváron triumfál az a román politika, amely álnokságával annakidején uralkodni tudott a mi becsületességünkön és ha átmenetileg is, de magáévá tudta tenini a>zt a drága földet. (Czermann Antal: Pusztulni fog!) A gyulafehérvári határozati ponitokat, amelyeket akkor nagy felbuziduMsukban! megfogalmaztak s amelyeket törvénybe kellett VOÍÍMI iktatni és szentesíteni kellett volna, amint ők magulk is bevallották, soha komolyarr nem vették és, sohasem szándékozlak betartani. Valahányszor kisebbségi életünk során hivatkoztunk ezekre a pontokrís* — mert hiszen még a szalmaszálba is kapaszkodnunk kellett — mindannyiszor cinikusain a szemünkbe idevettek és azt kérdezték: csak nem gondoltátok komolyan? Méltóztassanak megengedni, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban megmondjam, tulajdonképpen kik is a románok, ök, Jórga és egyéh professzoraik szintézisében és megfogalmazásában, rómaiaknaki dákorománoknak mondják magukat, Mommsen, a világ egyik legnagyobb történésze sze'rint nem mások, minit a Balkánról az Aldunánál megjelenő balkáni söpredék, balkáni »Gesindelf., A XI. s'zázadban!, — hogy egy kis történelmi futtatást tartsak, — a kelet-római császársá£r bukása után jöttek Bizáncból, onnan, ahol a mediterrán népeknek gyüjtőmedemeéje volt. A XI. századbani, a német-római császárság bukásával ez a mediterrán söpredék a Balkán felé vonult, magával ragadva onmami a> macedón, illír, szláv és mindem ott található elemet. Egyszerre csak a, XII. század kapcsáni megjelenik az Aldunánál ez a, népség és kenézeik vezetésével bebocsájtást kér. Az Andreanum-diploma már említi Erdély területén ezt a csekély számban megjelenő. ná&ztorkodó népséget s említeni- kell attól kezdve hovatovább a magyar történteiéin során mind többször és töbször, mert mind több dolgunk van vele. Ök azt mondják, hogy a dákoromán származást igazolni tudják és egyenes kontinuitásban vannak a román provinciák római népével. Mi nagyon jól tudjuk, történelem tudósaink kézzelfoghatóiag rámutatnak a történelem ezer