Képviselőházi napló, 1939. XVIII. kötet • 1943. november 22. - 1943. december 9.

Ülésnapok - 1939-345

Az országgyűlés képviselőhjízának 345. ülése 1943 november 26-án, pénteken, 297 egymásnak ellensége, valami szerkezeti hibát rejt magában, amely a, történelmi fejlődésnek aligha fogja szilárd . alapját alkotni mert konstrukció! helyett destrukcióhoz vezet. Bár óvá intő tanulságul érvényesülnének e megállapítások legalább a jövőben! T. Ház! Válságos időben hősies munkát végző külügyi szolgálatunkat mindnyájunk; legbelsőbb ügyének vallván és kívánva^ hogy annak felelős vezetője mindenkor az egész nemzetet tudja maga mögött, a tárca költségvetését tisztelettel elfogadom- (Helyeslés és taps a jobboldalom. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Boczonádi Szabó Imre jegyző: Rátz Kálmán! Elnök: Rátz Kálmán, képviselő urat illeti a szó. Rátz Kálmán: T. Ház! (Habjuk! HaMjuk! balfelőlj A szólásszabadság a parlamentarizmus egyik alapja- Szomorúan láthattuk mia» hogy milyen gyemgén állunk ebben a tekintetben. Lehetetlen alapot _ az, hogy bármelyik képviselő tármmkb a belefojtsuk a szót. Ebben, a teremben mindenkiről fel kell tételezni a jóhiszeműséget, mindaddig, amíg annak, ellenkezőjéről magunk szilárdan meg nem győződtünk. (Andréka, Ödön: Miskolici beszéd! — vitéz Jaross Andor: Háborúban állunk! — Andréka Ödön: És a miskolci beszéd elhangzott!) Akkor is el kellll ismernünk, egymás jóhiszeműségét, (Czermann Antal: A haza érdeke minden előtt!) mert különben megszűnünlki politikai ellenfelek lenni és ellenségekké válunk, ami különösen most a háborúban igazán tmem kívánatos. T. Ház! Amikor a XVIII. század végén Lengyelországban már megbomlott a parlamentarizmus (Czermann Antal: Nye pozvolim!) és az egész államszerkezet, odajutottak, hogy azt a szót, hogy »Nye pozvoüm«, vagyis »Nemi akarom«, a lengyel képviselőháziban csak akkor mondhatta ki egy kiép viselő, ha számolt azzal, hogy mindjárt agyonverik és ezért előrelátó emberek egy lovat kötöttek a lengyel képviselőház elé és kiugrottak az ablakon, amikor el>zengték a Nye pozvolim-ot és gyorsan elszáguldottak, a képviselők, pedig üldözőbe vették, mert ha sikerült agyonverni, akkor a Nye pozvolim nem vo't érvényes. Remélem, idáig nem akarunk eljutni. (Zaj és felkiáltások a\ szélsőbaloldalon: A pétda rossz! — Andréka Ödön: Háborúban vagyunk!) Lengyelország is folyton, háborúban voüti akkor! (vitéz Jaross Andor: És hova jutott Lengyelország? — Meskó Zoltán: Alkotmányos ország volt! — Zaj a szélsőjobboldalon. — Elnök csenget.) De éppen azért jutott Lengyelország oda, mert megbomlott az államszerkezet és elsősorban a parlament tarizmus. (Andréka Ödön: Az ilyen megnyilvánulások bomlasztják! — Elnök csenget-) Annyi bizonyos, hogy ritkán volt magyar külpolitika, illetve a külpolitika irányítói ritkán voltak olyan nehéz helyzetben, mint a mai időkben. Bármilyen messze teikintünki i& vissza a magyar történelemben nem találok taflam egy esetet sem, amikor csupa ellenséget látott volna szeműink- (Mozgás a szélsőbaloldalon. — Incze Antal: Szövetségeseink vannak ebben, a háborúban! — Egy hang a szélsőbaloldalon: Akadnak azért szövetségesek is! — Zc'j.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak!) " Rátz Kálmán: Muhinál is volt szövetségesünk' és Mohácsnál is akadtak, akik szimpátiával, voltak irántunk, hiszen akkor ja benne voltunk ^egy • szövetségi rendszerben, bár konkrét segítséget egyedüí csak a pápai hatalomtól kaptunk, (vitéz Makray Lajos: Ügy van!) Mindenesetre a magyar külpolitika ma legválságosabb idejét éli. Hogy csupa ellenséget lát a szemünk, azt úgy értelmezem, hogy itt közvetlen közelünkben megalakult az a bizonyos belsői kisantant, amelyről talán én, beszéltem először a képviselőházban. Van, külső kisantant is: az elmenekült emigráns, kormányok fenntartották egymás között a, szövetséget íöbbé-kevésbbé belső ellenmondásaik és. érdekellentéteik ellenére (Gosztonyi Sándor; Károlyi Mihály is köztük van!) itt pedig megmaradtak ezek az országok részben, megkisebbedve, átalakulva és bizonyos tekintetben ma is egyetértenek, és ez a magyarság iránti ellenszenv, hogy enyhén fejezzem ki, magam, (vitéz Jaross Andor: Vannak nagy ellenségek és kisebb ellenségek! Először vé'w gezzünk a nagyokkal!) Én nem úgy fogom, fel, hogy nagy és kicsi, én a sorrendet elő-, szőr geográfiáikig óhajtom meghatározni: földrajzi tekintetben körülöttünk kétségkívül újonnan alakult ellenséges államszerkezetek, vannak és. evvel számolnunk kell, senki ezeket nem hagyhatja figyelmen kívül, (vitéz Jaross Andor: Nagyobb ellenségek' voltak a'zelő'tt, mint jelenleg, ne felejtsük el! — Meskó Zoltán: Az oíáh most is nagy ellenség! — Elnök Q-engeV.) Nem tudom, hogy r Vajda-Vojvoda kormánya vagy éppen Maniu-é, aki talán bizonyos tekintetben törekedett volna megegyezésre, vájjon, nagyobb ellenségünk volt-e, mint Antonescu? (Meskó Zoltán: Ez a legnagyobb, a mostani! Ilyen nagy nem volt, mint Antonescu! — vitéz Jaross Andor: Nem bölcs dolog most erről beszélni! — Meskó Zoltán.: Akár bölcs, akár nem, de igaz! — Bajcsy-Zsilinszky Endre: 'Legnagyobb ellenségünk! Ez az igazság! — Gosztonyi Sándor: És Belles'?) Ha a mai helyzetet mérlegelni akarjuk és keressük ,a kivezető utat abból a szörnyű veszedelemből, amelyben most már népiségünk is forog, — mert nem csupán a magyar állam, hanem, az egész magyar nép sorsa is kockán van, — akkor nagyon messze kell visszamennünk, hogy megtaláljuk, hol kezdődtek a bajok. Talán ott kezdődött a baj, hogy a törökdúlások következtében megfogyott a magyar nétp és a rendiség túlságosan soká tartotta vissza a magyar nemzet életerőit. Későin szerveztük át magunkat, Széchenyi is talán már későn született, hamarabb kellett volna, hiszen a nyugati vívmányok későn jutottak el ide, a kapitalizmus is később hatolt be. A rendiség bilincseit csak 48-ban tudtuk volna végkép lerázni, ha azt nagy művet, amelyet Kossuth aikart, végre tudtuk volna hajtani. De sajnos, nem tudtuk, mert ránk tört két ellenséges nagyhatalom. Azért volt hasznunk a bukásból is, mert van valami abban, hogv a hazáért, a szabadságért és a népért kiontott véráldozat sohasem hiábavaló. Kossuth lángesze szinte az egész világot befolyásolta, járt nyugaton, Angliában, Amerikában is, mindenütt a legnagyobb sikert aratta és mindenütt a legnagyobb megbecsülést szerezte hazájnak és a magyar népnek. Idehaza akkor is voltak olyan emberek,^ akik elítélték őt, ellene törtek, sőt hazaárulónak nevezték Kossuth Lajost, mint ahogyan - az 1715. évi országgyűlés megnótáz'ta Rákóczi Perencet és hazaárulónak bélyegezték őt. (Mozgás a szélsőbaloldalon,) Ez így volt és ezt a törvényi v-ak a múlt évszázadban törölték el. (Zmj a szélsőéi*