Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-319

520 Az országgyűlés képviselőházának 319. gyakorlati tudásukról tanúbizonyságot tesznek, akkor jegyzői oklevelet kellene adni neKik. Mindenesetre ezzel is enyhítenénk valamit a községi jegyzőihiányon. Ki lehetne adni részükre egy-két Könyvet is, hogy otthon is tanulhassanak és képezhessek magukat. A meglelelő vizsga után oklevelet kaphatnának és így megfelelő képesítés birtokában lennének elhelyezhetők. A főkötelesség' azonban az lenne, hogy a jövőre nézve biztosítsuk az utánpótlást és ezzel kapcsolatban legyen szabad szerény elgondolásomat kifejezésre juttatnom. Mindenáron meg kell könnyítenünk aj tehetséges, szegénysorsú gyermekek iskoláztatását. (Helyeslés jobb felől.) E téren a kultuszminisztérium ínáx dicséretre és követésreméltó példákat, tényeket mutatott fel, hiszen tudjuk, hogy többszáz szegénysorsú tehetséges gyermek ingyenes taníttatását tett© lehetővé. Önmagában azonban ez még nem elég). Nekünk többezer szegénysorsú tehetséges gyermek iskoláztatását kellene elősegítenünk és ezen a téren a társadalomnak és az önkormányzatoknak is. segítségül kellene jönnie a kincstár mellé. Úgy képzelem ezt, hogy a községek, a vármegyék, az iparvállalatok és a pénzintézetek létesítsenek alapítványi helyeket. Ehhez csak propaganda kell, semmi más. Ha a belügyminiszter úr megkeresi a vármegyéket, városokat, s községeket és azt mondja nekik: ha azt akarjátok, hogy megfelelő közigazgatási tisztviselőtök, jegyzőtök írnokotok legyen a jövőben, létesítsetek alapítványokat, szemeljetek ki ti magatok okos, szegénysorsú gyermekeket és ezeket az első elemitől kezdve taníttassátok ki. Ezt a kérdést úgy kellene megoldani, mint az a katonai iskoláknál van. A szülőknek nyilatkozatot, kell adnia, hogy az ilyen gyermek pályaválasztásába nem szól bele, hanem az alapítványadóra bízza, hogy^fc gyermek hova, milyen pályára menjen. A katonai pályáknál, akár a hadapródiskolai, akár a ludovikai felvételről van szó, még mindig túlzsúfoltság észlelhető, a szülők valósággal közelharcot folytatnak, hogy a gyermekük bejusson. Ennek főoka az,, hogy a gyermek úgyszólván teljesen ingyenesen tanul végig és azonnal kenyeret kap. De a katonai iskolában is nyilatkozatot kell aláírnia a szülőnek, hogy nem )>zól bele abba, hova megy a gyermeke, milyen fegyvernemhez osztják be, sőt hogyha a gyérnek nem tudta teljesen elsajátítani a katonai tudományokat és tulajdonságokat s így^ megállapítják róla, hogy nem katonának való, akkor egy érettségi bizonyítványt kap és mehet polgári pályára. így biztosítva lenne a jövő szempontjából az utánpótlás. Igen szép gondolat van abban, amit szomszédságunkban lévő két község ki akar vinni. Két község évek óta nem kap körorvost. Erre a községek összeálltak és elhatározták, hogy kitaníttatnak egy szegény, tehetséges, okos gyermeket saját- költségükből, hogy legyen belőle orvos. Csak azt az egy feltételt szabják meg, adjon nekik egy kötelezvényt, hogy tíz-tizenkét évig ott marad körorvosnak. Azon túl erre nincs szükség, mert tizenkét év múlva már a második gyermek fog kijönni az egyetemről. így tehát senki sem állja útját, ha 10—12 év múlva ambíciója van és feljebb, magasabb orvosi állások felé törekszik. Az a gyermek, aki felnövekedett és orvos-tisztviselő lett, tudja, hogy ennek a községnek, saját testvéreinek köszönheti, hogy diplomás ember lett belőle és — azt hiszem — becsülettel és odaiadással fogja őket ilése 1942 december 3-án, csütörtökön. szolgálni, tudván, hogy nekik köszönheti, ami belőle lett. Azt hiszem, ha az alapítványi helyeiket ilyen szegénysorsú, tehetséges gyermekekkel népesítenék be, akkor a jövőre nézve ezt a nehéz, aggasztó problémát, a tisztviselőkérdést, sikerülne megoldanunk. (Jßudinszky László: De rendesen kell fizetni a tisztviselőket!) Éppen most akarok rátérni erre a kérdésre. Kétségtelen, hogy a tisztviselői, köztisztviselői hiány másik főoka a tisztviselői fizetések kérdése. Szerintem bizony nem elég az a háborús többletmuka átalány, az a 40—50 pengő, amivel a tisztviselő most többet kap. Ök is radikális fizetésrendezést kívánnak. (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) A tisztviselői fizetések terén szinte tragikomikus képet kapunk, ha bizonyos összehasonlításokat teszünk. Vegyünk például egy tiszteletbeli főszolgabírót, tehát egy olyan tisztviselőt, akinek rengeteg nehéz közigazgatási feladatot kell megoldania és emellett állása folytán reprezentálnia is kell. Ez a tiszteletbeli főszolgabíró 226 pengő fizetést és lakbért kap. Lakást nem kap a lakbér címén számára folyósított 60 pengőért, mert hiszen 100—120 pengőt kell fizetnie egy kis lakásért, s emellett fizetéséből még le is vonnak. Kérdezem, mi ma radjL fizetéséből? Marad 160—180 pengője s ebből kell megélnie. Ezzel szemben egy kisgazdánál dolgozó konvenciós cselédnek van teljes ellátása és havonta 100 pengő készpénze. Kérdezem, marad-e száz pengője a főszolgabírónak

1

? (Budinszky László: Havonta száz pengő a cselédnek ?!) Igen, mifelénk ilyen fizetések vannak, (vitéz Jaross Andor: De a kisgazdánál!) Igen, a kisgazdánál. Nem az uradalmakban. A kisgazda konvenciós cselédjéről beszélek. (Egy hang jobbfelől: Ezer pengőt és teljes ellátást kap évente!) Nem is akarom említeni bizonyos szakmunkások órabérét, mert ezek rendkívüli alkalmazásban vannak, de egyet talán megemlítek. A szolnoki híd építésénél volt olyan szakmunkás, aki hét-nyolc pengő órabért kapott, a szegecselő munkások pedig három pengő órabér mellett dolgoztak. Ha kiszámítjuk, menynyit tesz ki ez egy hónapban, akkor igazán olyan eltolódást látunk, ami teljesen érthetővé teszi, hogy miért nincs meg a köztisztviselői, pályákon a létszám. Szükséges tehát, hogy itt minél hamarább radikális orvoslás következzék be, mert különben igazán nem csodálkozhatunk, ha fiatalságunk a gazdasági, magánkereső pályák felé orientálódik és nem kapunk elegendő megfelelő _ embereket azokra a posztokra, amelyeken pedig^ különösen a mai időkben, százszázalékig megbízható, becsületes' és korrekt tisztviselőkre van szükség. Legyen szabad itt megemlítenem ezzel kapcsolatban az egyházi tisztviselők és felsősorban a kongruás lelkészek helyzetét, akiket még ez a 40—50 pengős pótlékolás sem érintett. Ezek államsegélyes lelkészek. Ha tehát az állam, megadta nekik ezt a kis kongruát, úgy gondolom, nem lennének érdemtelenek erre a pótlékodásra sem, amivel most megjavították a köztisztviselők különben sovány fizetését, mert hiszen ők is hasonló nehéz helyzetben vannak. Ha arról van szó, hogy ezt a fizetési pótlékot a háborús időkkel együttjáró többletmunka után fizetik, merem mondani, hogy ilyen többletmunkája annak a vidéki kongruás lelkésznek is éppen most, a háborús időkben, túlságosan sok van. Hogy csak egyet említsek, a hadi-