Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.
Ülésnapok - 1939-318
480 Az országgyűlés képviselőházának 3Ï8. ülése 1942 december %-án, szerdán. a könyv — nálunk a műveletlenek tömegét szokták léirtteni, ki tudja miért, — felnőttek szá mára azonban még sohasem írtak irodalomtörténetet. Az itt leírt irodalomtörténet '— írja a könyv — »ügy viszonylik az iskolához, nimt a VIII. osztályban tanult filozófia a filozófiához*. Egyszóval megtudjuk Szerb Antal közlése nyomán, hogy ez végre a felnőttek szamára készült irodalomtörténet. Pinter Jenőnek, Beöthynek és a többieknek, GyulainaK munkálkodása, ez mind csak egészen jelentéktelen, 9—10 éves gyermekek számára készült, nem felnőttek számára. Jönni kellett egy zsidónak, (Egy hang a szélsőbaloldalon: »Szerb« is, meg zsidó is!) aki végre magyar irodalomtörténetet ír a felnőttek számára és a magyar közélet ezt kritika nélkül tudomásul vette. (Zaj a szélsőbaloldalon — Egy %ang a jobboldalon: Ki a kiadója?) És hogy milyen szempont vezette a,z írót, erre ő maga telei (olvassa): »Dosztojevszkij azt mondatja az egyik alakjával, hogy tulajdonképpen csak az oroszok igazán európaiak: mert a francia, a nemet európainak születik, de az orosz számara az európaiság erkölcsi cél, ami felé törekedni lehet. Bizonyos fokig áll ez a nagy magyarokra is.« Ezt mondja Szerb Antal, majd így folytatja: »Ez lesz az »egységes) szempont,«, melyből végigvizsgáljuk irodalmunk történetét. Hogyan sikerült egy-egy időpontban megteremteni magyarság és európaiság szintézisét, majd hanyatló korokban hogyan maradt el a magyarság a rohanó Európa mögött és hogyan talált új szintézisre egy másik eszmemagaslaton: ez adja meg a magyar irodalomtörténet belső ritmusát.« Idő hiánya miatt nem tudok foglalkozni ma ennek az irodalomtörténetnek egyéb megdöbbentő adataival, egyedül Petőfiről szeretnék néhány mondatot bemutatni, de mindenesetre rá kell mutatnom arra, amit ő az irodalomtörténeti korok felosztásával elkövetett, mint extravaganciára. Tudniillik egyetlen nemzet életében sincs annyira összekapcsolva, annyira összeköttetésben a történekni korszak irolalmi nagyságaival és azok irodalmi munkásságával, mint éppen nálunk. Ez annyira logikus, hogy ezt még a legegyszerűbb lelkületű tanuló is megértette. Természetes, hogy Szerb Antalnak ez a felosztás, amely kapcsolódik a történelmi korszakainkhoz, nem felelt meg. ellenben ő egészen új felosztást létesített, amelyben azt mondja, hogy (olvassa): »A legalkalmasabbnak látszik egy szociológiai felosztás: az irodalmat aszerint osztani korszakokra, hogy melyik volt benne a hangadó társadalmi osztály.« Eszerint azt mondja: »Az egyházi irodalom kora« — persze a pogány irodalom korszakáról nem beszél, azután a T>a főúri irodalom kora«, a harmadik »a nemesi irodalom kora«. Ebben három csoportot teremt: »Tisztán nemesi irodalom«, »nemesi, népi irodalom«^ és végül »nemesi-polgári irodalom«. (Derültség.) A negyedik csoport »a polgári irodalom kora«. Arra volnék kíváncsi, hogy ha még egy pár száz év múlva újabb irodalomtörténetet írnak, a most kialakult irodalmat hogyan neveznék. Vájjon azt népi irodalomnak nevezné 1 ? (Rapcsányi László: Kormáíiyfőtanácsosok irodalma! — Derültség.) Csodálkozom, hogy vájjon hol maradt itt például — .ha már azt vizsgálja, hogy melyik volt benne a hangadó társadalmi osztály — a zsidóság hangadó osztályának irodalmi korszaka, ö ezt belesorozta a polgári irodalom korszakába. (Piukovicb. József: A bárók közé! Ebben benne van a báró is!) Nincs alkalmam arrav hogy Zrínyivel, Széchenyivel vagy mással foglalkozzam az ő beállításai szerint, nem tudok kiragadni errevonatkozó mondatokat, csak Petőfivel kapcsolatban tehetem, amint már mondottam is, a mi nagy Petőfinkkel, aki nemcsak a magyar lírának kimagasló egyénisége, hanem a világirodalom lírikusai között is a legkiválóbb helyen áll. Lássuk, hogyan ír erről Szerb Antal. (Halljuk!) Az életrajz, amely a régi irodalomtörténetekben fontos szerepet játszott, különösen egy lírikusnál, hiszen egy alanyi költő nem adhat mást, hanem mindig csak saját énjét, az életrajz természetesen szükséges ahhoz, hogy a tanuló megismerje az illető költészetét. Petőfi életrajzát 44 sorban Szerb Antal a következő stílusban intézi el (olvassa): »Március 15-ike Petőfit a forradalmi mozgalom élére dobja. Szenvedélyesen veti magát a politikába, de híveit, a radikálisokat nemsokára leszerelik; fellép képviselőnek és megbukik. Megbántja Vörösmartyt és összevesz Jókaival. A szabadság-harc kitör, mint százados bevonul. Nem küldik a harctérre, kímélni akarják, összevesz minden felettesével. Bemhez csatlakozik, hadsegédje lesz. Részt vesz Bem nagyszerű erdélyi hadmenetében. A segesvári csatában visszavonulás közben, kozákok megölik, holttestét tömegsírba dobják.« Meggyőződésem, hogy soha költőt, embert, magyar katonát úgy nem dobtak még tömegsírba, amint ezt Szerb Antal ezzel a megállapításával tette. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Az életrajz után következik aztán a Petőfi költészetéről szóló rész, de nagyon érdekes az is, hogyan foglalkozik a szerző a magyar költővel. Azt mondja (olvassa): »Byron és Heine példát adtak Petőfinek!, többet, mint példát, bátorítást: megmutatták, hogy lehetséges a költészetben közvetlen ós egyszerű önkifejezés.« Szegény Petőfi! Nem is tudtuk, hogy ez a dekadens angol Byron és ez a zsidó Heine, akiről többek között Szerb Antal kifejtette, hogy zsidó faji adottságai különösen alkalmassá tette a nagy kőtábla rombolására, tanította a nagy Petőfit a közvetlen kifejezésre. Azután. többek között a következőket írja '-(olvassa): »A közvetlen kifejezésre azután rávezette Petőfit társadalmi helyzete és költői alkotásmódjának sajátossága. Petőfi irodalmi szegénylegény volt a nemesi Magyarországon,« (Nagy zaj a szélsőbaloldalon. — Tovább olvassa): »szívében daccal és forradalmi szándékkal tele.« Szóval Petőfi forradalmisága nem határtalan szabadságszeretetéből fakadt, hanem abból, hogy mint irodalmi szegénylegény dacolt a nemesi Magyarországgal. (Nagy László: Ki adta ezt ki? — Koltai József: Ilyen meg tud jelenni! — (Zaj a széteőbalolda'on.) Révai. (Rajniss Ferenc: Révai adta ki? Nahát!) Petőfi szerelmi költészetéről, amely a magyar szerelmi költészeti irodalom legszebb kivirágzása, azt mondja, hogy Petőfi szerelmi költészete különösen biedermeier jellegű. (Rajniss Ferenc: Biedermeier? — Olvassa): »Ennél jámborabb szerelmest a nagymamáik sem kívánhatnak«, így élcelődik az író a magyar irodalomtörténettel. De azután 'gúnyos hangján megint magyarázza (olvassa): »Az ironikus hang, amit megütöttünk«, — tehát
