Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-312

110 Az országgyűlés képviselőházának 312. lönösen ma a legnehezebb feladatot a közellátási miniszter úrnak és tisztviselői karának kell vállalnia, (Ügy van! Ügy van!) mert a problémák az összes megoldandó feladatok között itt a legnehezebbek. Ha megpróbáljuk módszeresen felvetíteni, hogy egyáltalán mik a közellátás problémái, akkor legelsősorban azzal kell foglalkoznom, amivel előttem szólott képviselőtársaim nem foglalkoztak, — nyilvánvalóan azért, mert úgy gondolták, hogy köztudomású tényekkel kár részletesebben törődni — nevezetesen egyáltalán mi az oka annak, hogy odáig jutottunk, hogy közellátásunk nehéz probléma lett. Oka pedig ennek magától értetődően elsősorban az áruhiány. Miből keletkezett az áruhiány? Bár köztudomású tény, mégis le kell szögeznem a képviselőház színe előtt ennek okát is, nehogy úgy tűnjék fel, mintha az áruhiány is valami átkos és bűnös könnyelműségre volna visszavezethető. Oka volt ennek elsősorban a — «ajmio;s — éveken keresztül katasztrofálisan rossz termés, továbbá azok az elemi csapások, amelyek szériában látogatták meg a magyar gazdasági életet az utóbbi esztendőkben. Oka aziuítán nem utolsó aoírban az, hogy 1938 óta, hála Istennek, úgyszólván minden évben, ha nem is hadviselésszerű keretek között, de mégis szükség volt katonai akciókra, mozgósításokra, fokozott behívásokra, amelyek mind a normálistól eltérő fogyasztási problémákat okoztak. Azonkívül nyilvánvaló, hogy maga a háború fokozza a nehézségeket két oknál fogva: először, mert a hadseregnek szükségletei szintén enormisak és fokozottak, másodszor, mert a termelés sem tud háború idején úgy funkcionálni, mint máskor. Nem akarok részletesen rámutatni a dolgokra, elég egyetlen mondattal utalni a munkáskezekben való fokozott hiányra. Idetartozik még ugyancsak az egyébként szerencsés területnövekedés, amely Magyarország gazdasági struktúráját teljesen megváltoztatta és bennünket leszorított az exportállamok ranglistájáról, mert olyan területek kerültek vissza hozzánk, amelyek kenyérmagvak ' és egyebek szempontjából nem önellátóak és ezért más ellátási problémái lettek a mai Magyarországnak, mint voltak a trianoni MagyarországnakAzután ide kell számítani még a világpiac helyzetét, amelynek az elzártsága bizonyos árucikkekben hiányt okozott. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy a közellátásnak nem kizárólag kenyér- és zsírellátási gondjai vannak. Természetesen ezek a legsúlyosabbak, de állapítsuk meg, vannak más kérdések is. Hogy csak egy példát említsek, itt van a kávéfogyasztás : a kávét sem^ Lehet kizárólag luxusfogyasztási cikknek minősíteni, hiszen például a kórházakban keresett cikk, gyógykezeltetési szempontokból is szükséges. Végeredményben az okoknak óriási tömegét lehetne felsorolni, ha arra akarunk rávilágítani, hogy tulajdonképpen mikből keletkeztek ezek a nehézségek. De hiszen ezek kétségtelenül meglehetősen köztudomásúak, amiken ma már segíteni nem tudunk. Hogy a termés kicsi és rossz volt, hogy árvizek voltak, hogy háború keletkezett, hogy blokád van, hogy mozgósítások voltak: ezeken utólag változtatni nem lehet, legfeljebb a keletkezett nehézségeket próbáljuk utólag valahogyan reparálni. Sokkal fontosabb arról beszélni, hogy az ellátás, helyesebben a szétosztás nehézségem hol lehetne segíteni. Képviselőtársaim többféle ülése, 1942 november 23-án, héífőn. nehézségre mutattak rá. Én is megkísérlek egyet-kettőt felemlíteni. Az egyik az, amit általánosságban az imént említettem. A másik, hogy nem volt mód arJ,a, hogy ezeket a károkait azonnal tudtuk volna pótolni. Sokkal fontombb azonban szerintem az, amit szokásos szóval »organikus hibáknak« lehetne nevezni. Az első az, amire rámutattak más képviselőtársaim is, — ha iél emlékszem, Németh Andor igen it. barátom célzott rá — hogy roppant nehéz felelőssé tenni az ellátás, tehát a szétosztás jó vagy rossz voltáért' azit, akinek nincs módjában gondoskodni arról, amit szét akar osztani. Azt hiszem, kissé burkoltai: és körülirtán fejeztem ki maga mat, (Szász Lajos közellátásügyi miniszter: Finoman!) de mégis közérthetően, mert hiszen nyilvánvaló ez — hogy csak egy példát hozzak fel — abból is, hogy a mai nap során képviselőtársaim túlnyomó része a vitában olyan problémákkal foglalkozott, amelyek legnagyobb része nem is tartozik a közellátásügyi miniszter hatáskörébe. Méltóztatnak visszaemlékezni arra, hogy a vita majdnem kizárólag termelési kérdések körül forgott, a közellátásügyi miniszter pedig a termelésbe osak úgy folyhat be, mint ahogyan Magyarországnak számos közigazgatási faktora funkciójának pontosan körül nem írt volta következtében csak azt tudja elintézni, ami súlyánál és tekintélyénél fogva tud keresztülvinni, tekintettel arra, hogy sem jogszabályaink, sem intézményeink szankciót nem adnak kezébe, sem pedig megfelelő hatáskört nem biztosítanak ahhoz, hogy ő ezekben a dolgokban intézkedhessek. Hosszú hosszú évekkel ezelőtt» egészen más funkcióból kifolyólag, még állami tisztviselő koromban, egyszer egy speciális munkakörben kellett dolgoznom, amelyben azon kellett törnünk a fejünket, hogy bizonyos hibáknak mik aiz okai, tehát felderítő munkát kellett végezni, másrészt rá is kellett mutatni bizonyos megoldásokra. Nagyon kényelmes munka volt, csak tervezgetni kellett és azt hiszem, ezek a tervek még ma is az íróasztalfiókokban senyvednek, ha ugyan közben ki nem 'takarították azokat. Akkor mi rámutattunk a termelés és az értékesítés viszonyára. Visszaemlékezem arra, hogy kilenc évvel ezelőtt a probléma lényege ugyanaz volt, mint ma. Akkor Magyarországon mindenki arról beszélt, hogyan lehetne előteremteni azokat az árucikkeket, amelyeket megfelelő külföldi piacok szervezésével külföldre lehetne juttatni. Akkor is arról volt szó, hogy bizonyos piacot akartunk ellátni és ahhoz termelést kellett biztosítani. Ma a probléma annyiban változott, hogy külföldre kellene ugyan szállítanunk, de sajnos, nem ttudunk. Itt közbevetőleg nagyon hálás köszönetét mondok a miniszter úrnak azért a napokban tett nyilatkozatáért, amelyben nyomatékosan rámutatott arra, hogy külföldi kötelezettségeinknek most nem teszünk eleget és ezzel — remélem — lecsillapított bizonyos pletykát, amelyek a mai nehéz helyzetet még súlyosabbnak akarják feltűntetni. Szóval a probléma annyiban változott meg, hogy nem az itthoni lakosságtól vonunk el valamit azért, hogy külföldre szállíthassunk, hanem megfordítva: külföldre nem szállítunk azért, hogy itthon t leget tudjunk tenni. A probléma lényege azonban: mit kellene az emberek szájába adni, mint táplálékot és ezt hol termel-