Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.
Ülésnapok - 1939-309
Az országgyűlés képviselőházának 309. Andréka Ödön: T. Ház! Közel héthónapi elsővonalbeli önként vállalt harctéri szolgálat után pár nappal ezelőtt tértem vissza, az anyaországba. Ezért abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a küzdők vonalában szerzett legfrissebb tapasz talaitaim alapján szólhatok hozzá a honvédelmi tárca költségvetéséhez. Mindenekelőtt örömmel jelenthetein a t. Háznak, hogy, honvédeink a messze Dón mentén minden tekintetben példásan teljesítik kötelességüket, minden helyzetben, a legnehezebb helyzetekben is megállják helyüket elődeik szelleméhez méltóan. (Éljenzés a Ház minden oldalán.) Ezt nemcsak mi magyarok látjuk így, hanem szövetségeseink is teljes mérteikben elismerik ugyanezt. Büszkeséggel tölt el bennünket ez, mert tudatában vagyunk annak, hogy magyar honvédeinknek önfeláldozó elszántsággal, vitézséggel kell pótolniok azt, ami fegyverzetében, felszerelésében még a mai namg hiányos. Tiszteletreméltó a honvédeinknek « német bajtársakkal mindenkor legalább egyenértékű helytállása azért is, mert míg a német katona hozzátartozóiért való aggodalom és anyagi gondok nélkül harcol, addig a mi honvédeink a harcok szüneteiben gondokkal küzdenek, tépelődnek, hogy mi van otthon a családjukkal, nem nélkülöznek-e, mi lesz velük, ha ők hősi halált halnak vagy megrokkannak. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Ennek illusztrálására csak egészen röviden, de a közelmúlt valóságának megfelelően, egy konkrétumot hozok fel. Egyik küzdő gyalogos bajtársam, századom egyik katonája aknára lépett és az akna térden felül leszakította a jobblábát, bokában a ballábát. Felmérhető-e, hogy milyen fájdalmat okozót* neki ez a hatalmas robbanás és ennek az embernek, ennek a szerencsétlen magyar honvédnek az ajkát nem a jajszó hagyta el, hanem azt mondotta - szószerint idézem, mert feljegyeztem: —^Istenem, mi lesz a családommal, ki fog rájuk dolgozni!« A honvédelmi kormányzatnak szerintem is egyik leg-fontosabb feladata, hogy minél előbb megszüntesse azokat a nagy különbségeket, amelyek az illetmények, a harcos pótidíj, a családi segfély, a rokkantellátás terén a magyar és a német hadsereg ellátásai között ma még fennállanak. Katonáink szoros összeköttetésben élnek a németekkel, hiszen együtt harcolnak velük. Hadosztályom együtt vett részt egy támadásban egy német hadtesttel, nap-nap után össze voltunk sűrítve a németekkel, hol jobbra, hol balra, tehát volt rá idő, hogy katonáink kellőképpen informálódjanak a német viszonyokról. Pontosabban tudják a németek zsoldját, a németek harcos pótdíját, a német hadbavonult katona otthonmaradt családtagjának jövedelmét, mint a saját illetményüket, sőt azt is tudják, hogy ha a német katona elesik, a családja mit kap otthon, hogyan nevelik a gyermekeit, vagyis teljesen tisztán látják azt, hogy a német katona tökéletesen gátlásmentesen tud küzdeni ugyanakkor, amikor a magyar katona mindig aggódik ós még; sebesülése esetén is a családjára gondol, akkor is arra gondol, hogy ki neveli a gyermekeit, ki fog a családra keresni. Hyen gálllások^ mellett igazán hatalmas, nagy, magasztos és szép teljesítmény honvédségünk részéről, hogy lépést tud tartani a németekkel. Lépést tud tartani akkor is. amikor gyengébb a fegyverzete, gyengébb a felszerelése s amikor pl. a gyalogság felszerelése sokkal nehezebb, mint a németé. Küzdő képességéülése 1942 november 19-én, csütörtökön. 589 ben seiru marad el mögötte, mert legalább, is egyenértékű velük. T. Ház! Azzal szoktak érvelni, hogy mi szegény, kicsi ország vagyunk. Ez nem áll és ez rájuk nem hat, amint már Jaross képviselőtársam is mondotta. Nem hathat azért, mert nem felel meg- a valóságnak. Ma már grondólkoznak a becsületes harcosok, de gondolkozhatnak is. Egy nagyon szégyenteljes momentumra 'hívom fel az igen t. Házi figyelmét. Hiszem, hogy a honvédéimi miniszter úr kaitonaszíve tökéletes megértéssel magávé teszi ezt az ügyet és, a miniszter úr mindent el fog követni, hogy a jövőben ebben a 1 tekintetben más legyen a helyzet. Amikor a honvéd hazajön szabadságra,, vaigy amikor a sebesült honvéd (hazakerül; egy-két nap allatt a legtökéletesebb kiábrándulásban van része. Szinte lelkileg összeroppan attól, amit lát (Vajna Gábor: Ebben igaza van!) Csak röviden próbálom vázolini, menynyire mást lát idehaza, mint a fronton. Kint a harctéren a küzdésben, az; egymásrautaltságban tökéletes közösségi érzetet, szoros lelki kapcsolatot vált ki a percenkinti életveszély. Ott a legtökéletesebb megértés van, ott ' egymásért harcol mindenki, ott nincs az, hogy neked van szardíniád, nekem nincs; ott mindenki felez, ott mindenki részes, ott a harcban tökéletesen kiegészíti az egyik a másikat, soha nem hagyja el á társát, mindig együtt küzd és aggódva félti a másukat is, félti a közösséget, a rajt, amely honvédségünk legtökéletesebb egysége. A rajon keresztül a szakasz, a zászlóalj egy nagy családot képvisel. Ott kifejlődött egy nemesebb, egy magasztosabb érzés, magasztosabb lelkiség. Tessék nekem elhinni, a harctér nemesítő hatású. (Jaross Andor: így van!) A» a k'ülzdelem, az a vad harc, az a gyilkolás, ami ott folyik, — jogos gyilkolás, de gyilkolás,— igenis nemesít, emberibbé, megértőbbé, baötársalbbá, testvérebbé teszi az embert. (Tans a szélsőbaloldalon.) Ez nemcsak az én megállapításom. Beszéltem másokkal is. Beszélitem különböző parancsnokokkal és azokkal, akik talán a leghivatottabbak: tábori lelkészeikkél, akik mégis a legközA 7 etlenebbül tudnak hozzáférni a mais-yar-honvédhez, hiszen a lelkiatya iránt a legtökéletesebb bizalomntóul viseltetik. Ezeknek is kivétel nélkül usryianaz volt az, érzésük, hogy a harctér nemesítő hatást tesz a legkevésbbé értékes emberekre is. Akiket úgy vittünk el hazulról, hoery talián nem is mesrbízlbatók, még azokból is tökéletes, harcos, magyair honvédeibet nevelt a hárftér. Az a honvéd ott kint teljes közösségben él a: harcban, sokszor piszokban, mocsárban, ahogyan azt a harc megkívánja, de tökéletes becsülettel látja el szolgálatát és teljesíti kötelességét. Ma még csak kivételesek azofc, akik hazajöhetnek szabadságrav hiszen csak a legérdemesebbekre kerül még sor. Ezek szerencsések, hiszen mindeníki repesve vágyik haza. Magam is iparkodtam, alig vártam, hogy mikor látom meg az ország határát. De így van ez mindenkinél, aki 2000 kilométernyire él, aki sohai a nagy térségekhez nem volt szokva, s így valósággal tériszonyban szenved. A honvédnek ezt a tériszony át is le kell küzdenie. Éppen ez a tériszony az oka annak a nasry hazavágyásnaik. De amikor ez, a honvéd örömmel hazajön, mit kelll itthon látnia? (Zaj.) , . A második, a harmadik napon magam is
