Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.
Ülésnapok - 1939-289
Az országgyűlés képviselőházának 289. ülése 1942. évi augusztus hó 26-án, szerdán, Tasnádi Nagy András elnöklete alatt. Tárgyai : Elnök kegyeletes megemlékezése vitéz Horthy István kormányzóhelyettes hősi haláláról. — A miniszterelnök beszéde.. — Az ülés jegyzőkönyvének hitelesítése A kormány részéről jelen vannak: Kállay Miklós, Antal István, vitéz Bartha Károly, báró Bânffy Dániel, vitéz Keresztes-Fischer Ferenc, Lossonczy István, vitéz Lukács Béla, Radoçsay László, Reményi-Schneller Lajos, Szinyei Merse Jenő, Varga József. (Az ülés kezdődik déli 52 óra 3 perckor.) (Az elnöki széket Tasnádi Nagy András foglalja el.) Elnök: A t. Ház ülését megnyitóin. A jegyzői teendők ellátására Ineze Antal, Nagy Ferenc és Nyilas Ferenc jegyző urakat kérem fel. T. Ház! »Egy szó nyilallott a hazán keresztül (A Ház tagjai felállva hallgatják végig az elnöki megemlékezést.) egy röpke szobán annyi fájdalom«: vitéz Horthy István, az ország kormányzóhelyettese megáldozta magát a becsület mezején, Szent István napjának kora reggelén az orosz harctéren mint repülőfőhadnagy hősi halált halt. Halálával eljegyezte magát az örökkévalóságnak, de egyben mélységes gyászba borította egész nemzetét. Szeretnék szavakat keresni, melyekkel híven tudjam kifejezni bánatunkat, de nem. találok olyanokat, melyek méltóképpen mondják eh mit érzünk, amikor gondolatban megállunk a néma koporsó mellett, mely az ő összetört testét és a mi Összetört reményeinket, a jövőbe vetett bizakodásunkat, hozzáfűzött, meghiúsult várakozásainkat takarja. »Emlékezünk: remény ünnepe volt az«, itt a magyar szuperén törvényhozás díszesarnokában még- egy esztendeje se» ez év február hava 19-én, amikor a boldogultat a nemzet közakarata a kormányzóhelyettesi méltóságra emelte. Mennyi bizakodás ragyogott az arcokon, az édesatya szemében, ki mellé Isten adta támaszát állította segítőtársul a nemzeti akarat, mennyi tiszta lelkesedés lobogott a törvényhozók arcán, mikor az ifjú kormányzóhelyettes égre emelt kézzel, határozott, férfias hangon esküjét elmondotta. Azzal a tudattal oszlottunk szét, hogy jó munkát végeztünk, mert hitünk szerint hosszá évtizedekre előre biztosítottuk az ország ügyeinek nyugodt, biztos menetét, s — amennyire emberi bölcseség erre képes — elhárítottunk a nemzet útjából minden nag-yobb válságot, zavart, zökkenőt. Sokat vártunk tőle; bizakodással láttuk kezére adva nagy és szent érdekeinket, s bizakodásunk, tiszteletünk, szeretetünk csak nőtt, mikor az elindulás első lépéseit, egyéniségének első megnyilvánulásait szemlélhettük. És még inkább erősödtek ezek az érzések akkor, mikor — nem törődve azzal, hogy tulajdonképpen más, rendkívüli feladatokra szólította el a nemzet akarata s elhárítva a személyét körülvevő szerető aggódást — arra az arcvonalra sietett, mely tűzhelyeink biztonságát, országunk népét, Európa jövőjét, a keresztény hitet és művelődést, a nemesebb erkölcsiséget, kétezer esztendő lelki és szellemi alkotásait, eniberi méltóságunkat kell, hogy megvédelmezze. Tudtuk jól, mindenki tudta, hogy mit jelent ma arra az arcvonalra menni. Tudtnk jól, tudta mindenki róla, hogy ha egyszer beleveti magát abba a szörnyű mérkőzésbe, ezt mint egész ember, teljes odaadással fogja csinálni. Tudtuk jól, tudta mindenki, hogy ott sem a dolgok könnyebbik végét fogja keresni, hanem egy férfiszív egész odaadásával, a jó katona tiszta kötelességérzetével, magyar lelke önfeláldozó hazaszeretetével fogja azt, amit vállalt, teljesíteni. Tudtuk jól, hogy száz halál leselkedik reá és mégis a mi hitünk szent könnyelműségével hittük, hogy nemsokára dicsőségkoszorúzta homlokkal tér vissza szeretteihez s foglalja el ismét a nemzet akarata által meghatározott helyét. Isten másként határozott. Úgy akarta, hogy bizakodásunk, reményeink, melyekkel hozzákap-' csolódtunk, összeomoljanak, hogy holtan hozzuk haza azt, akinek életéért annyi tiszta imádság áldozati füstje emelkedett az ég elé. De Horthy István jelentőségét nemcsak az adta meg, s elmúlása nemcsak azért mérhPetetKÉPVISELÓHAZI NAPLÓ XV.
