Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-269

86 Az országgyűlés képviselőházának Elitélik az egykét, az egysét. A papok a szószékről a politikusok a népgyűléseken, a miniszterek itt a képviselőházban. De nemcsak erkölcsi oldala van ennék a kérdésnek. Természetes, hogy a vallás tiltakozik legjobban az egyke és az egyse ellen, de hiálba prédikál a pap az egyke és az egyse ellen, amikoir az országban nyiltan lehet hírverést, reklámot csinálni a különféle óvszereknek, amikor másról se olvasunk, mint magzatelhajtó bábákról és magukról megfeledkezett, legtöbb esetben nem keresztény orvosokról. Itt kell szigorúbban eljárni, t. Képviselőház! Én (hlalállal büntetném azt, aki halált okoz. Aki az anyaméhben megöli a csecsemőt, az éppen olyan gyilkos, mintha felnőttet ölt volna meg. A halálért halál jár. Ne csak pár évre zárják be azt az orvost» vagy azt a 'bábaasszonyt. A legjobb védekezés az egyke és az egyse ellen, ha gondoskodunk arról, hogy az édesapa becsülettel fel tudja nevelni gyerekét. Ha annak a szegény asszonynak, aki nagy nehezen világra hozott egy gyereket, nem kell félnie a másiktól, mert az elsőnek sem tud pelenkát szerezni, az elsőnek sem .tud tejet adni, az elsőt sem tudja szoptatni, felnevelni, hiszen maga is nyomorúságos helyzetben van. Ha mindezeken a dolgokon segítünk, akkor az erkölcsiek mellett nagyban elősegítjük, hogy eltűnjék ez a veszedelmes betegség, a, magyarságnak ez a nagy, veszedelmes 'betegsége. A másik fontos orvosság az egyke és az egyse ellen: a földhöz juttatás, az igazságos, méltányos földbirtokrendezés. Szomorúan látja az ember, hogy a kétszázezer holdak mellett nyomorgó, sokgyermekes családanyák és apák csak tengetik életüket. Szereti a nép a földet, vágyódik utána, mindenki szeretne megnerezni magának egy-két holdacskát, de nem bír, vagy a múltban legalább is nem bírt, mert nem adtak hozzá módot. A munkás nem tudott félretenni kis bérélből. Egyik napról a másikra tengődött. Nem bírt félretenni annyit, amenynyibŐl egy-két holdacskát megvásárolhatott volna. Egy életen át dolgozott a mezőgazdasági munkás és negyven évi szolgálat után megkapta azt a kis elismerést, azt a száz pengő jutalmat, s ez volt az egész, amit negyven évi becsületes munkával szerezhetett. Mert egyik napról a másikra élt, míg mások, a bevándoroltak, a beszivárgottak összevásárolták a földet; aki egy életet töltött, dolgozott a földön, nem jutott ahhoz, hogy aikár csak egy házhelyet tudott volna szerezni magának. Ezek mind hozzájárulnak a nemzeti betegséghez. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy a szegény néposztály jár elől jópóldával másokkal, a vagyonosokkal szemben, mert aránytalanul johban szaporodik, mint azok. Ezt nem tudom be másnak, mint az istenfélelemnek, a vallásosságnak. Mert ha ez nem lett volna meg a szegény emberekben, ha ezt is kiölték volna belőlük, akkor ma nem így állna az ország. A progresszív adóztatás szintén családvédelmi intézkedés. Minél nagyobb a család, annál magasabban kel! megállapítani a létminimumot. Jól tudjuk, hogy saját tehetségéhez, erejéhez képest mindenkinek hozzá kell járulnia az államháztartás zavartalan menetéhez. Ma már nincs az országiban olyan félbolond, aki azt hinné, hogy bármilyen rendszerváltozás után nem kellene adót fizetni. Adót mindig, mindenkinek kell fizetni, de az adókivetésnek méltányosnak és igazságosnak kell lennie. Olyan magasan kell megszabni a létminimumod, ülése 1942 június 19-én, pénteken. mot, hogy az a szegény ember, ; akinek csak annyi keresete van, hogy családját nagy beosztással, szűkösen el tudja látni, ne fizessen adót. Az államnak ez nem kerül több kiadásba, mert ezt pótolni lehet a nagy jövedelmeknél. Nem mindegy az, hogy ezer pengőből elveszek százat, vagy százezer pengőből elveszek tízezret. A legmesszebbmenő progresszivitást követelek ezen a téren, különösen a családtagok, a gyermekek számának figyelembevételével. Azon, hogy az agglegényeket megadóztatják, az agglegény nevet, mert rá nézve ez csak annyit jelent, hogy egy üveg pezsgővel kevesebbet fog meginni. Ezzel tehát a kérdés még nincs elintézve, ez nem megoldás. Ez csak tetszetős, reklámszerű látszatmegoldás. Itt kell belenyúlni ebbe a kérdésbe ,a legszigorúbban, a legmegértőbben. így vagyunk az előléptetés kérdésénél is a tisztviselői karban. A nős, a többgyermekes tisztviselők minden előléptetésnél, természetesen az egyenlő tehetséget és szorgalmat figyelembevéve, feltétlenül előnyben részesítendők. Ugyancsak furcsa helyzet- az, amikor egykés vidékekre kiküldenek agglegény tisztviselőket. Egykés vidékekre, ahol kevés a gyerek, nagycsaládú tisztviselőket kell kiküldeni, hogy jó példával járjanak elő. Mint sok helyen láttuk, megfordítva történt. Itt van egy másik kérdés, amely szintén a családvédelemhez tartozik. A nyugdíjas tisztviselők gyermekei nem kapják meg azt a családi pótlékot, amelyet a tényleges tisztviselők gyermekei megkapnak. Nagyon érdekes levelet kaptam éppen tegnap. Felolvasom. (Olvassa): »Bekopogtatok önhöz, mint nyugdíjas feleség. Szabadjon nekem is megkérdeznem, hogy mi újság. Mi újság abban az időszerű kérdésben, hogy mi lesz a nyugdíjasok gyermekeinek családpótlékával. Mert igazán kézenfekvő, hogy a legutóbbi illetményrendezés ezen égbekiáltó hiányát és előttem is megfoghatatlan, érthetetlen sérelmét pótolni kell. Egyszerű női eszemmel nem tudom és nem fogom megérteni, hogyan lehetett kivételt tenni a ténylegesek és nyugdíjasok gyermekei között. A ténylegesek már most fájlalják azt a majdani helyzetet, mely szerint nyugdíjaztatás esetén majdan egyszer a feleségeik kisebb családi pótlékot fognak kapni. Mit szóljunk akkor mi, magyar családanyák, akiknek most, ebben a szédületes drágaságban, keserves és ezerszer keservesebb nevelési és iskoláztatási gondokkal kell megküzdenünk. A ténylegesek, kiknek fizetése jóval nagyobb, mint a nyugdíjasoké, most mégis segítve vannak a nagyobb családi pótlékkal, de a nyugdíjasok gyermekei igazán mostohák. Hogy ők, akiknek az apjuk nyugdíjából úgyis kevesebb jut kenyérre, ruházatra, iskolára stb,, ne részesüljenek a magasabb családi pótlék nyújtotta előnyökben! Miért, miért? Ha már az illetményrendezésnél érthetetlen okból megtörtént a sérelem, miért nem orvosolják azonnal. Háború van, vérzik a magyar, fogy a magyar, kell az új nemzedék. Ez a legégetőbb kérdés, hogy ezen változtassanak, mert ha volt bátorsága,és hősiessége a magyar nőnek gyereket hozni a világra még akkor is, ha a férj már nyugdíjas, akkor ezt a hősiességet legalább annyival kell elismerni, hogy a gyermekek között nem tesznek különbséget.« Ennek az anyának levelét elolvasva, bizony meg kell állapítanom, hogy hősiesség kell ma ilyen viszonyok mellett gyermekek világrahozatalához. Nekünk pedig az az érdekünk,