Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.

Ülésnapok - 1939-267

Az országgyűlés képviselőházának kapacitásból adódó termelési többköltségek sokkal jobban sújtanak minket, mint azokat a nyugati országokat, amelyek ai későbbi időben konkurrenciát fognak majd jelenteni. Ez a helyzet már fennáll, ezen változtatni nem áll módunkban és most még megterheljük saját magunkat egy olyan bürokráciával, amely i mindiig veszedelmesebb méreteket, ölt. Méltóztassék megnézni — egyízben már szóvjátettem a bizottságban az ipari termelési statisztika (legutóbbi í esztendei alakulását — és látni fogják, hogy amikor a munkáslétszámunk jelentős termelési tágakban növekszik, ami természetes folyománya a mai helyzetnek, ebből logikusan az következnék, hogy ha növekszik a munkáslétszám, az az arány, amely a tisztviselő- és munkáslétszám között fennáll, csökkenni fog, mert ha a munkások számát megszaporítom 50%-kal, akkor nem kell 50%-kai növelnem, mondjuk, a pénztárosok, könyvelők és egyéb tisztviselők számát is. Énnek ellenére az következett be, hogy nemhogy az arány az alkalmazott tisztviselők és munkások között csökkent volna, hanem rosszabbodott és sokkal magasabb arányban növekszik a tisztviselők létszáma, mint a munkások létszáma. Ez rendkívül súlyos jelenség. Állítom — nem túlzás, nem frázis — ez kétségbeejtő jelenség, önmagunk súlyosbítjuk helyzetünket, hogy később a versenyben magunkat hendikepéijük. Tesszük ezt, hogy fölöslegesen növeljük a tisztviselőlétszámot, olyan időben, Imikor alig kapni keresztény tisztviselőket; háború van, ki kell menni az embereknek hareomiok a harctérre és most olyan bürokráciát állítunk fel a magángazdasági vonalon, ímint kontrabürokráciáját az állami hivatali apparátusnak, mely termelésünket fogja veszélyeztetni a magángazdaságban, amikor majd nyugodtabb időkbe kerülünk. Amikor azonban kutatok az okok után, amelyek előidézik ezt a bürokratikus fejlődést, "— mert az ember szemléli, ezeket, és ha olyan ember szemléli, aki benne él az ilyesmiben, kétségbeesik ennek láttára és tehetetlen vele szemben, — nem tudok más konklúzióra jutni, mint arra, hogy ez természetes és logikus eredménye annak a helyzetnek, amelyben gazdaságpolitikai vezetésünk ma tengődik. A vezetés ugyanis tökéletesen hiányzik. A hiányzó vezetés mellett mégis kell valamilyen végrehajtás, mert mégis meg kell kötői a forgalmat. Ha nincs tervszerű gazdálkodás, akkor legyen kötött gazdálkodás, mert szabadon nem lehet hagyni. A végrehajtás öncélúvá kezd válni. Vezetés hiányában különböző szervek alakulnak, amelyek ugyanannak a munkának elvégzésére vállalkoznak s amelyek egymásról tudomást nem szereznek, azonkívül a magángazdasággal individuálisan érintkeznek. Nemhogy megszerveznék maguk alatt szakmai aîapon, hanem, a szakmának minden egyes cégével, a magángazdaságnak minden egyedével külön levelezési viszonyt tartanak fenn. A hatóság kérdez, a magángazdaság tisztviselője felel rá. Ez. kétségbeejtő) állapot. Voltam bátor többször foglalkozni ezzel a kérdéssel, de ilyen súlyos helyzetben, tmint amilyen ma kibontakozik, még nem voltunk és nyomatékosan kérem a kormányt, méltóztassék módot adni nekünk arra, hogy értről a helyzetről egyszer egymásközött beszéljünk, — miután szándékaink ebben a tekintetben nem térnek el, — hogy megjavítsuk a helyzetet, valamit tegyünk a helyzet orvoslására. Erre 267. ülése 1942 június 16-án, kedden. 11 én nem látok más lehetőséget, mint azt a megoldást, amelyet egyes nyugati államok már elvégeztek, amelyek ezzel a helyzettel féligmeddig megbirkóztak, nevezetesen egy új átszervezést, szakmai alapokra való helyezését a mezőgazdasági munkálkodásnak, úgy azonban, hogy a vezetés olyanok kezében legyen, akik hiszik is, amit mondanak. Ehhez az szükséges, hogy a magángazdaságnak a kormánytól elgondolt szakmai szervezeteiben a vezetők valóban azok legyenek, akik ennek az átállításnak komolyságában és szükségességében bíznak. (Mozgás a szélsőbaloldalon. — Maróthy Károly: A GyOSz nem az?!) Nem tudom másképen elképzelni a tervszerű gazdálkodást, miután nekem az a felfogásom, hogy a háborúutáni időben a tervszerű gazdálkodás meg fog maradni, mert egy egységes Európa másképen nem alakulhat ki. Egy tervszerű gazdálkodásnak, helyesebben az állami beavatkozásnak a magángazdaságba«, a mértéke fog majd változni. Nekem ma olyan szervezést kell létrehoznom, amely ennek a különböző mértékű beavatkozásnak megadja a rugalmas végrehajtási lehetőiséget. Elvként csak azt tudom felállítani, hogy ez a beavatkozás olyan legyen, hogy annyi szabadságot adjak a magángazdaságnak, amennyi csak lehetséges és csak annyi megkötöttséget rójjak rá, amenynyi feltétlenül szükséges. Ma fordítva van a helyzet. Nyugodtan állíthatom, hogy ma annyi megkötöttséget rónak rá, amennyit csak lehet és olyan kevés szabadságot adnak neki. ami szabadságnak már nem is .nevezhető. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Ez nem képzelhető el másképen, az állam által ilyen szellemben vezetett magángazdálkodásnál, mint úgy, hogy a szabadság bővítésére és a megkötés enyhítésére helyezem a fősúlyt és úgy tűzöm ki az elérendő

1 célt, hogy egy ideális — mai divatos szóval élve — szintézisben foglaljam össze az állami vezetést és a magángazdasági iniciativát. Csak ez a megoldás biztosíthatja ennek a munkának eredményességét és miután mi az új Európába nemzetgazdaságunknak mai formában való megszervezésével bele nem mehetünk, — legalább is rendkívül kis esélyeivel annak, hogy az új Európa ez esetben nemzetgazdaságunk fejlődésére előnyöket fog biztosítani, — mondhatom, hogy ha el nem végezzük ezt a szervezőjmutnkát, amelynek elvégzésére annál is inkább kell gondolnunk, mert a későbbi időre való rugalmas áttérésnél a beavatkozás mértékét változtatni kívánnám, erre a szervezetre kell támaszkodnom — ez nem jeleinthet a gyakorlatban mást, mint azt, hogy a magáLgazdaság szervezetei támaszkodnak az államnak aralóg szervezeteire, amelyek az öszszes funkciókat egységesen, egy szervben végzik. Egy szervben végzik tehát az anyaggazdálkodást, a külkereskedelmi kérdések szabályozását, a készáruiotrgalom szabályozását, az árkérdés rendezését, a személyzeti kérdést — beleértve a zsidókérdést — mindezt egyetlen orgánumban foglalva össze. Az ideális megoldás az volna, ha a kormányzat közvetlenül támaszkodnék a maga szervezetével a magángazdaságra. Ha ebutunk a fejlődésnek olyan fokára, hogy a magángazdaság vezetői valóban ebben a szellemben, élnek, teljesen elegendő, ha az illetékes miniszter annak a' szakmai, szervezetnek vezetőit magához hívatja, azokkal intencióit közli èf. az illető vezetők azokat végre fogják hajtani. Addig azonban, amíg ez. a nevelőmunka el 2*