Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet • 1942. június 16. - 1942. július 31.
Ülésnapok - 1939-273
Az országgyűlés képviselőházának 273. ülése 1942 június 26-án, pénteken. ,193 Istennek, a sajtó ma már a keresztény gondolat rendelkezésére áll, a nemzeti ügy szolgálatában áll, egy pár nem tiszteletreméltó kivételtől eltekintve. Nem vagyunk abban a helyzetben, mint 1918-ban, amikor ezek a liberális zsidó-lapok a frontot megmérgezték, amikor az itteni magyarul, de nem magyarok által írt lapokat az ellenséges hatalmak ugyanolyan betűkkel és ugyanolyan papíron, változtatás nélkül lenyomtatták s százezerszámra dobálták le a fronton küzdők közé. Mi volt benne? Egy pár becsületes, elismerem, jószáudékú képviselő a Házban is szóvátette azt, hogy a szegény hadiözvegyek nem kapnak megfelelő ellátást, hogy rosszul bánnak a katonákkal. Akkor jött az a hülye megjegyzés, hogy legelni küldték a jegyzőnél jelentkező hadigondozottakat. Ez szállóige lett. Lehet, hogy nem is hangzott el; több, mint valószínű; de lehet, hogy valaki véletlenül kiejtett a száján egy ilyen kijelentést és ez végigharsogott az egész országon. Ilyesminek nem szabad előfordulnia. A sajtó részéről nyugodtak vagyunk, nemcsak a cenzúra miatt, ha nem lenne cenzúra, akkor sem kellene tartanunk a magyar keresztény sajtótól; az ellenkezőjét tételezem fel róluk, azt, hogy minden tekintetben ott állanak erősen, féltékenyen a magyar keresztény gondolat felett, ezért a magyar sajtót csak elismerés illeti meg. Mélyen t. Képviselőház! Hogy meglegyen a belső rend az országban, hogy itt nyugalom legyen, hogy a suttogó propagandának minden erőszakoskodás nélkül ellene mondjunk, annak főfeltétele, hogy szociálisan gondoskodjunk azokról, akik a legjobban rá vanak utalva, (Űgy van! Ügy van! balfelől.) Itt mondom, de már elmondtam egy másik törvényjavaslatnál is: ismerem — nem mától, hanem régóta — a honvédelmi miniszter úr gondolkodását, szociális érzését és azt mondom: a segítséget oda kell vinni elsősorban és a legkimerítőbben, magyar képviselőtársaim, ahova a legtöbb behívó cédulát küldjük. Ha az a hadba vonult odakint a fronton azt tapasztalja, hogy családtagjairól megfelelőképpen gondoskodás történik-, akkor sokkal nagyobb odaadással tud küzdeni a hazáért. Nemcsak a bánásmódról van szó, bár ez is fontos, hiszen egy jó vigasztaló szó sokszor kenyeret pótol (Úgy van! Űgy van!) és az előzékeny, szeretetteljes bánásmód — nem udvariast mondok, hanem szeretetteljes bánásmódot — nagyon sokat jelent. A jó bánásmód tehát ne olyan konvencionális előzékenységben merüljön ki, hogy: kéremalássan, mi tetszik 1 ? — hanem, fel kell karolni á szegény embert, ha a jegyzőhöz, főszolgabíróhoz vágy bármilyen hatósághoz megy. Majd nyugodság lesz akkor, ha megfelelően gondoskodunk a hadbavonultak itthonmaradt családtagjairól, feleségeiről, gyermekeiről és mindenekelőtt a hősi halált haltak özvegyeiről és árváiról; akkor majd nem adunk okot és alkalmat vagy legalább jogot arra.hogy bárki olyan kifogást tegyen, hogy amikor a honvédek kint küzdenek, akkor itthon nyomorognak a hozzátartozók. Becsületbeli kötelességünk, hogy_ a fronton küzdő katona minden hozzátartozóját úgy tekintsük, mint saját gyermekeinket, saját fiainkat. Kérem a honvédelmi miniszter urat, hathatós szavával, szintén méltóztassék hozzájárulni, hogy már most megteremtsék azokat a szociális jóléti intézményeket, amelyeket most meg lehet teremteni. Jól tudom, hogy ma minden pénzt, a nemzet minden erőfeszítését a háború megnyerésére kell fordítanunk, de vannak olyan kérdések, amelyeknek megoldása éppen olyan fontos a háború megnyeréséhez, mint a fronton küzdők zavartalan és megfelelő ellátása élelemmel, munícióval és egyebekkel. Az egyik ilyen kérdés az, hogy az itthonmaradt hozzátartozók is megkapjanak mindent, amire jogos igényük lehet, mert egy háborút megnyerhetünk odakint és bent esetleg el találjuk veszteni. Ettől óvom én tapasztalataim alapján a nemzetet és ezért emelem fel szavamat, nem hogy kritizáljak, hanem hogy kérjek, ha kell, könyörögjek azoknak érdekében, akik a legtöbbet áldozzák a hazáért. Ez a gondoskodás azonban ne jótékonyság legyen. Nem szeretem, amikor parádéznak a jótékonysággál. Összeszorult a szívem tegnapelőtt, amikor egy sebesült katonabajtárssal r beszéltem. Azt mondotta: »Megvoltunk híva, uram, teára. Harmincan-negyvenen vettünk részt. Vacsoránkat átengedtük az otthonmaradottaknak. Kaptunk egy kis teát, egy szendvicset, — mondd és írd, egy darab kis szendvicset — egy kis pohár sört, egy pár szép verset és hazamentünk éhesen. Többe került a villamosköltség, mint az, amit ott elfogyasztottunk.« Mélyen t. Ház! Az adakozás úgy a legszebb, ha a háttérből, az ismeretlenség homályából, de alaposan teszik. Ne mutassuk ki jó szívünket szendvics-alapon, egy-két odavetett cigaretta formájában és főleg ne gondoskodjunk arról, hogy ezt, a sajtóban nagydobra verjék. Adakozzék ki-ki módja szerint, mert erkölcsi, becsületbeli kötelesség adakozni. Segítsünk ott, ahol lehet, ott, ahol kell, tiszta szívből, teljes odaadással, de parádémentesen. T- Képviselőház! Néhány kérésem lenne még az igen t. honvédelmi miniszter úrhoz. Az egyik a sebesültek hazaszállítására, hazaengedésére vonatkozik. Ha csak a szolgálat érdeke, a katonaság érdeke megengedi, lehetőleg minden sebesültet a saját hazájában lévő valamelyik kórházba, szűkebb pátriájába kell hazaengedni. Tessék meggyőződve lenni — magam is átestem ezen, mások is mondják — fél gyógyulás az, ha azt a beteget, azt a sebesült katonát a saját városában, vagy városához közel, a saját járásában lévő kórházban ápolják. A lényeg, amint mondottam, az, hogy minden téren megelégedést kell teremteni és az aljas földalatti aknamunkának gátat vetni. Egyik része ennek: szociális intézményekkel körülbástyázni a magyar társadalmat, drótakadályokat vonni a magyar lelkek körül szociális intézmények létesítésével és szociális segítséggel, hogy az aknamunkások ne érjenek oda a színtiszta magyar fajú emberek lelkéhez, a másik része pedig: könyörtelen szigort alkalmazni társadalmi és osztálykülönbség nélkül mindenkivel szemben, aki ezt ,a nagy magyar nemzeti egységet még akarja bontani. Mélyen t. Képviselőház! Szívesen látnám, ha a magyar pártok valamennyien egymást megértve tartózkodnának ma minden szervezési munkától. Vonatkozik ez a kormánypártra elsősorban. Szívesen lemondunk a szervezkedésről, de ott se tartsanak pártgyűléseket, hívják azt ilyen vagy olyan választmányi ülésnek. Jól tudom, hogy alkotmányunknak bizonyos sáncait érintem azzal, ha azt mondom, hoífy a képviselő urak beszámolót se tartsanak. Fáj a lelkem naint bácskai embernek, ha azt lá1 29*
