Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-255

Az országgyűlés képviselőházának 255. büntető rendelkezés, olyan jogszabály, amely azokat az okokat szünteti meg, amelyek miatt pönalizálandó tényállások keletkeznek. Hiszen ha törvénnyel egyáltalán meg lehetne szüntetni azokat az okokat, akkor nem kellenének büntető jogszabályok. Ha az ok megszűnik, akkor nem lehet olyan penalizálando tényálladék, amelyről gondoskodni kell. Azt hiszem tehát, ebben a vonatkozásban tévedett Szendrői Kovách Gyula igen t. képviselőtársunk, aki azt hányta szememre, hogy a, javaslat nem szünteti meg az okokat. Ehhez a felfogáshoz hasonló azonban azoknak a képviselőtársaimnak felfogása, akik nem mennek ugyan ilyen messzire és nem azt kiiogásolják, hogy nem szünteti meg a javaslat az okokat, hanem azt, hogy a javaslat sokkal kevesebbet tartalmaz, mint amennyi a címben van. Ez lehet bizonyos fokig igaz, ne méltóztassanak azonban megfeledkezni arról, hogy a cím, ha pontosan méltóztatnak elolvasni, nem általában a közélet törvényességét és tisztaságát biztosító rendelkezésekről szól, hanem az ezeket biztosító egyes büntető rendelkezésekről. És valóban, amikor a cím ke^ letkezett, nem gondolt rá senki, hogy itt a közélet tisztaságának vagy a közélet -törvényességének kódexét hozzuk. Meg kell jegyeznem, azt hiszem, nincs olyan törvényhozó, aki arra merne vállalkozni, hogy a közélet törvényességének vagy, tisztaságának kódexét csinálja meg, mert a közélet törvényességének és tisztaságának szabályait egyszerűen nem lehet kodifikálni, lévén, hogy a közélet szabályainak túlnyomó része etikai, erkölcsi szabály. (Igás! Ügy van! Taps a jobboldalon.) Egy részét lehet kodifikálni, s az a rész^ amely kodifikálható, részben kodifikálva van, részben kodifikálás alatt áll. Éppen Nagy László és Közi Horváth igen t. képviselőtársaim is rámutattak arra, hogy ezt a javaslatot meg kellett volna előznie az összefériietlenségi javaslatnak. Egyrésze tehát kodifikálás alatt áll, egy más része talán még nincs annyira kiérve, hogy már kodifikáljuk, de előkészítés alatt áll, viszont, ahol alkalom kínálkozik, egy-egy javaslattal ezeket a kérdéseket is részben szabályozni, azt hiszem, hiba volna az ilyen alkalmat elmulasztani, annyival is inkább, mert az előbb rámutattam arra, hogy a prevencióra bizonyos okok, a 'háborús okok miatt igenis szükség van, de ez távolról sem jelenti a magyar köztisztviselői kar érintését, amelynek nagyszerű munkáját, áldozatos munkáját, puritán munkáját, korrekt munkáját a kormányzat éppúgy a legnagyobb^ elismeréssel ismeri el, mint az egész közvélemény (Taps a jobboldalon.) és mint aho«gy itt az igen t. Házban is minden felszólaló képviselőtársunk kivétel nélkül ennek adott kifejezést. Mondom tehát, nem ebből a szempontból keletkezett a javaslat, hanem igenis olyan prevenció okából, amely nem mellőzhető a háborúban és másrészről ép azzal a célzattal, hogy ezt a nagyon érdemes köztisztviselői kart megóv?uk olyan gyanúsításoktól, amelyekre soha okot nem szolgáltatott. (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) Éppen az 5. § az, amelyet még ellenzéki részről is kivétel nélkül az összes szónokok helyesnek fogadnak el, még áztok is, akik a javaslat ellen iratkoztak fel, mert ebben az esetben olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az ellenzéki felszólaló urak is többen a javaslat mellett iratkoztak fel. Hangsúlyozom azonban, hogy még az ellene feliratkozok ülése 19Jf2 április SO-án, csütörtökön. 247 is ezt az 5. § t helyesnek fogadják el, és elismerik» hogy az 5.. §-ban tényálladék pönalizálása feltétlenül sürgős és szükséges, tehát ebből a szempontból időszerű. Egyik képviselőtársam hangsúlyozta azt, hogy ez a szakasz megérdemelné, hogy mint önálló törvényjavaslat is benyujtassék. Valóban az a helyzet. Itt most utalok arra, amit Nagy László képviselőtársam érintett. Valóban az a helyzet, hogy az 5. § tényálladéka miatt keletkezett ez a javaslat és miután az 5. § Szabályozása óhatatlan volt, ennélfogva elővettük azt a ma teriát is a készülő büntetőjogi novellából, amely ezzel teljesen rokonvonatkozású. Megnéztük, megvizsgáltuk, hogy a megvesztegetés bűncselekményének a jelenleg hatályos jogban való szabályozását nem kell-e revízió alá venni és arra a meggyőződésre jutottunk, Jiogy igenis, ez szükséges. Nem fogadhatom el ugyanis némelyik igen t. képviselőtársamnak azt az álláspontját, hogy a ma hatályos büntetőjog a megvesztegetés kérdését minden vonatkozásban kitűnően szabályozza. Hogy mennyire nem szabályozza a törvény kitűnően, mutatja az. hogy éppen a joggyakorlat volt kénytelen egy expeuienst találni, nevezetesen azt, hogy felbujtóként bünteti a megvesztegetőt. Miért? Azért, mert a megvesztegetőnek büntethetőségét igen szűk korlátok közé szorítja a mostani hatályos törvény, tudniillik csak arra az esetre, amikor az egyéne sen köztisztviselői kötelességszegésre irányult, célzott; ha azonban nem erre irányult, akkor büntetlen marad. Kénytelen volt azért is felbujtóként büntetni, mert a minősített esetek súlyosabb büntetését csak így tudja alkal-» mázni vele szemben. Maga a joggyakorlat mutatja, hogy a törvényt ebben a tekintetben igenis reparálni keik Reparálni kellett két vonalon, ezt nagyon helyesen méltóztattak a felszólaló urak közül többen megállapítani. Az egyik az, hogy precizírózzuk a szorosan vett megvesztegetés bűncselekményének fogalmi tényálladéki meghatározását, a másik pedig az, hogy arányosítottuk a büntetési tételeket és egységes büntetési tétel alá vettük, kivéve a minősített eseteket, mind a meg vesztegetőt, mind a megvesztegetettet. A részletes vita sorába tartozó olyan kívánságokra, amelyek ebben a tekintetben megnyilatkoztak, itt csak abban az esetben leszek bátor válaszolni, éppen az idő előrehaladottságára való tekintettel, amennyiben a felszólalások itt a parlament plénuma előtt bizonyos elvi jelentőséget nyertek; például abban a vonatkozásban, hogy azonosíthatjuk-e a büntetési tételt a megvesztegetőre és a megvesztegetettre, azt hiszem, szükséges mégis röviden reflektálnom, mert az a téves hit keletkezhetik, hogy valóban csak a kevéshbé veszedelmes megveszteigetőkről van szó vagy lehet szó, ami azonban egyáltalán nem felel meg a gyakorlati tapasztalatoknak. Teljesen a bírói kognicióra kell bízni azt, hogy adott esetben ki a nagyobb bűnös, a vesztegető-e vagy a megvesztegetett, mert az a felhozott példa, amelyet az egyik igen t. felszólaló úr említett, hogy sokkal nagyobb bűnös az a közhivatalnok, aki megvesztegettette magát, mint az a szegény, sokcsaládú ember, aki az ő

f igazságos ügyének gyorsabb elintézése érdekében, azért, hogy otthon ne koplaljanak, stb. valajmit áldoz, (Maróthy Károly: Fordítva is lehet!) ez így igaz, de nagyon helyesen mondja igen t. képviselőtársam, hogy igen sokszor fordítva van. A gyakorlat azt mutatja, hogy igenis, sokszor felbujtóként jelentkezik az, aki megvesztegetni kíván, külö-