Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-240

8 Az országgyűlés képviselőházának 240. ülése 194-2 február 6~án, pénteken. a törvény javaslatot a legidőszerűbbnek és legmélyrehatóbbnak. Ha ugyanis Szent István fiúegyesületet, Szent István leventeegyesületet vagy Szent István cserkészcsapatokat alapítunk, támogatjuk őket és ezeknek ideáljáról beszéljünk, akkor kérlelhetetlenül és múlhatatlanul el kellett volna már tűnnie legalább e húsz esztendiő alatt a Szent István cikória, Szent István tápsör stb. neveinek. Az elmúlt húsz esztendő ebből a szempontból nem túl sok jót hozott az ifjúságra. Joggal vártuk, főkép az előttük járó generáció szempontjából, hogy egy kicsikét teremtsenek már rendet lelkiismereti téren és éppen ezért üdvözlöm nagy örömmel ezt a javaslatot, mert az végrevalahára, komolyan, kiterjedően és a multat is felülvizsgáló szempontból végét szakítja ezeknek a félreértést okozó és a. közerkölcsiséget semmiesetre sem ápoló rendellenességeknek. T. Ház! Érdekes egy-két nevet ebből a szemponthói külön is érdemes vizsgálat alá venni. Amikor Hunyadi Jánosról, a nagy törökverőről honvédezredet nevezünk el. ugyan akkor Saxlehnerék nyugodtan használják a Hunyadi Jiáinos nevet a keserűvíz hatását jelentő célokra. Amikor Szent Rókusról, a betegápolók szentjéről kórházat nevezünk el és kápolna is van a kórházban, ugyanakkor furcsa, hogy a lábsót is Rókusról nevezzék el. Ennek azután nem túlságosan sok köze van akár a kórházhoz, akár a szenthez, akár pedig a kápolnához. Tovább sorolhatnám ezeket a furcsaságokat, sokkal hangsúlyosabb azouban az, hogy megemlítem két különböző világnak ezen a téren előfordult szokásait. A finn szokásokról és ezzel szemben az orosz bolsevisták egyik szokásáról szólok. Finnországban járván, személyesen is tapasztaltam azt, ihiogy ott a nemzeti nagyok nevei csak a nemzeti nagyok helyét megörökítő vonatkozásokban szerepelhetnek! A nemzeti lobogó és a nemzeti címer pedig egészen különlegesen általános és nálunk még általánosan nem eléggé átélt és elismert tiszteletnek örvend. A nemzeti lobogónak tisztelete minden finn életében annyira mélyen gyökerezik, hogy a zászlót nemcsak akkor húzza fel árbocára, amikor a polgármester arra felhívja, hanem felhúzza az árbocára a zászlót akkor is, ha családi ünnep van! A finn ember az ő egyéni ünnepét a nemzet közösségével érzi azonosnak! Mindez pedig azért is vau így, mert nemzeti nagyjait ,a közönséges üzleti reklám céljára nem engedi felhasználni! Tovább megyek, nemcsak a nemzeti élet nagyjait nem engedi kisajátítani, hanem még a sportférfiak neveit sem. Az előfordul Finnországban, hogy mondjuk Nurminak sportüzlete van — magam is jártam a boltjában — és ez természetes is, de sem borotvapengét, sem pedig mondjuk lúdtalpbetétet nem neveztek el Nurmiról és sporttársairól. Ez az igazi megbecsülésnek az a mértéke és foka, amelyet mi ezzel a törvényjavaslattal rendezni kívánunk. Bárcsak a nemzeti nagyjaink, a szentek és az egyháznagyok neveivel való visszaélésnek megszüntetése után a címernek, illetve a nemzeti lobogónak megbecsülése is olyan mértékben fokozódnék, mint ahogyan ezt Finnországban tapasztalhatjuk! Még az orosz példát kell megemlítenem. Ezt csak azért teszem, hogy a finn nemzeti közvéleménnyel ellenkező végletet mutassam be. Oroszországban nem is az üzleti szellem, bauem a hatalmi téboly vetemedett olyasmire, amikor tizenöt-tizennyolc esztendő multán rájöttek, hogy nem tudják az emberek szívéből, lelkéből kiölni mindazt a melegséget, vonzódást, amely a hittel kapcsolatos és amely a vallásos élet megnyilatkozásává együtt jár. Az utóbbi esztendőkben »máir« megengedték a karácsonyfadíszek használatát, csak hogy éppen nem a szenteket, hanem Leninnek, Sztálinnak, Dzserzsinszkinek és egyebekneik arcképeit rakták a díszítő csillagokra — mint angyalokat a karácsonyfadíszekre — és így tűrték meg a karácsonyfadíszítést. (Zaj.) Ezt sem árt tudni, mert mindez az általános közszellemihez tartozik és ha mi azt akarjuk, hogy az új magyar élet új Magyarországában új .közszellem legyen, akkor ennek a mozaiknak a nemzeti nagyok, a szentek névhasználata ügyének tisztogatása is pontosan olyan fontos, mint mondjuk, az egymilliárdos mezőgazdasági beruházásokról szóló törvényjavaslatnak mielőbb való letárgyalása. Három szakaszra oszthatnám e téren a tennivalókat, illetőleg részben már megtörtént cselekedeteinket azért, hogy összefogó képet adhassunk arról, mit is remélhetünk ezen a téren a közszellem tisztulásától. Ha vissza emlékezünk, az első a Himnusz-éneklés módjának rendezése, nevezetesen arra, Ihiogy az ismétlést elhagytuk, azután, hogy a Rákóczi-indulót — a Felvidék visszacsatolásával kapcsolatban megbecsülése jeléül — a Himnusz után játszák, — ne pusztán mozielőadások és más köznapi előadások után — örömmel kell leszögeznünk, előrehaladtunk^ a nemzeti közszellem átépítésével. Ezek az intézkedések ugyanis azt célozzák, hogy a nemzeti közszellem ezeket a nem egészen apró dolgokat, bár néha apróságoknak tetsző megnyilatkozásokat eszményi magyar formában értelmezze. A második rendelkezés ezen a téren, amely valószínűleg meghozza a maga eredményét, éppen az előttünk fekvő törvényjavaslat. Ennek végrehajtásánál csak arra kell az illetékesek figyelmét felhívnom, hogy itt emlegetett nemzeti nagyjaink, a szentek, és egyháznagyok nevének megvédésén kívül gyár mondavilág turul-madarának nevére is kicsikét figyelemmel lesznek. A turul-madár nem nemzeti nagyság ugyan, nem is egyházi szent vagy egyháznagy, mégis védeni kell a használatát. Egyesek szerint a turul-madár, mint olyan, nem is létezett, hanem volt ugyan egy bizonyos karvaly madár, amely az ősi magyar jelkép és az egykori zászlón, rajta volt, esetleg ennek elnevezése a turul, de kétségtelen, hogy neve benne él a magyar mondavilágban, és ez a madár nekünk nemzeti szempontból felette kedves; és ha szabad ezt a szót mondanom, szent; védjük ezt is. Nem árt tehát, ha erre a térre # is kiterjed a védelem, és ha ezután nem fogjuk megengedni, hogy a magyar mondavilág turulmadarának nevét nemcsak egyesületre, hanem például gyertyára és egyéb apróságokra is lehessen használni. Végezetül és harmadszor van ennek a rendelkezésnek egy következménye. Ez pedig az, hogy a viszonosság érdekében figyelemmel kell lennünk arra, miszerint most már azután necsak védjünk, hanem egyenesen kívánjuk is az intézményeiktől a »magyar név-átöltöztetést«. Itt visszatérek mindazokra az intézményekre, intézetekre, sőt még üzleti vállalkozásokra is, amelyek ma azzal ártanak a magyar közszel-