Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-240

Az országgyűlés képviselőházának 2U0. miniszter urat arra, hogy azt a módosítást, amit az előbb kértem, szíveskedjék a javaslatba belefoglalni. Ha ez megtörténne, akkor lennék abban a helyzetben, bogy ezt a javaslatot a magam és pártom nevében elfogadjam. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik a vezérszónokok közül? Porubszky Géza jegyző: Szabó Gyula! Elnök: Szabó Gyula képviselő urat illeti a szó. Szabó Gyula: T. Ház! Előttem szólott igen t. képviselőtársam is egyetért velem abban, bogy a javaslat, ha csak »egy részecskéje, mozaikja« is az új magyar élet rendezésének, lényeges és fontos. Természetes dolog, hogy ebbe a moziakba más mozaikok értelmezését és színét nem lehet se belevinni, se belemagyarázni. Türelemmel kell lennünk tehát és hinnünk kell azt, hogy egyik mozaik átfestése, átalakítása után következik a másik, ami természetesen fakad abból a politikából és meggyőződésből, amit a kormány és a mögötte levő kormányzópárt vall. Maga a javaslat is szellemesen nyújt lehetőséget arra, — és itt nem értek egyet igen t, előttem szólott képviselőtársammal — hogy nem merev rendezés alakjában, máról-holnapra kíván valamit eltörölni, vagy megváltoztatni, valamit ami eddig is volt. Az így nem is volna helyes és teljes. A. törvényjavaslat a jövőt illetőleg (Meskó Zoltán: A múlt!) erős megkötés mellett lehető8'égetkíván nyújtani arra, hogy a múltbeli tévedéseket helyesbítsék anélkül, hogy kalendarikusan egy naphoz, vagy egy intézkedéshez kötnék azokat a változtatásokat, amelyeket egyébként maga a javaslat is céloz. (Szöllősi Jenő: Hogy senkinek se fájjon! —- Zaj a szélsöbaloldalon.) Meg vagyok róla győződve, hogy a végrehajtáson múlik majd elsősorban minden célszerűség és a végrehajtás már csak ezért is meg fogja találni a kellő helyre való rávilágítást, mert hiszen tény az, ihogy életünk tele van olyan apróbb-nagyobb, a közerkölcsiséget, a magyar közszellemiséget bántó hibákkal, amelyek egyikének megszüntetését ez a törvényjavaslat célozza. Nem kétséges, hogy nemzeti nagyfáinknak, a nemzeti közösség kiemelkedő nagyjainak nevét nem lehet üzleti mézesmadzag céljaira felhasználni! Ebben mindnyájan egyetértünk. Nem szorul magyarázatra az sem, hogy miért éppen a mostani időben kerül ide ez a javaslat, amely, ha talán nem is az országot tartó oszlopok egyikének átépítését jelenti, mégis fontos, annyira fontos, amenyire azt az előadó úr is említeíte. T. Ház! Ha általában visszapillantunk a történelmi fejlődésre, akkor azt látjuk, íhogy minden önmagára tartó és önmagát becsülő nép és annak minden tagja mindenkor nagyjaik életéből merített példát és azokra hivatkozott, akik előttük a nemzeti közösségből kiemelkedtek. Nálunk is nem egyszerű társadalmi szokást, hanem nagy erkölcsi meggyőződést jelentett például a múltban az, ha valaki nemcsak az édesatyja nevén, hanem a nemzetsége nevével mutatkozott be: János a Csák-nemzetségből, vagy Péter a Vérbulcsúnemzetség köréből és így tovább. Ez a történelmi fejlődés, a nemzeti nagyok neveinek megbecsülése nálunk ezután megszakadt. Megszakadt a mohácsi vész után, majd hoszantartóan a Habsburg-osztrák »kettős« idők alatt ülése 19 U2 február 6-án, pénteken. 7 szünetelt. Különösképpen megszakadt az ősök tisztelete akkor, amikor a kiegyezés után idegenfajú és a magyar élet lényegétől messze távolálló üzleti emberek a hazafiasság köpenyébe burkolva igyekeztek a nemzeti nagyok neveit éppen üzleti érdekeik népszerűsítése céljaira felhasználni. ' Nem volnék tárgyilagos, ha nem említe nem meg azt, ihogy volt egy-két névhasználat, amely körülbelül fedte a valóságot, lényegét és komolyságát. Hiszen, ba egy bányászaknát, amely történetesen százaknak és százaknak ad kenyeret, ezreknek és millióknak __ad meleget a belőle fakadó termeivény ével, elneveznek Szent István-aknának, ezt a múltban sem kifogúsolhatták és valószínűleg a jövőben sem kifogásolhatja senki. De, hogy ugyanakkor egyes, apró, jelentéktelen, még a köznapi élet szempontjából is jelentéktelen mennyiségű vagy minőségű közszükségleti cikkeket, vagy kiegészítő cikkeket neveznek el a nemzeti nagyok nevéről, ez természetesen már megengedhetetlen túlzás. Ennek megvilágítására ^ nem árt, ha megállunk és egy kissé vizsgálódunk. Csodálatos, hogy ezalatt a liberális és úgynevezett »gazdasági fejlődés, korszaka«* alatt a magyar parasztnak nem jutott eszébe sem a lovát, sem az ekéjét, sem a szerszámait a nemzet nagyjainak nevéről, vagy pedig szentek vagy egyháznagyok nevéről elnevezni. Ugyaniakkor — amint említettem — az üzleti élet közvetítői, vámszedői meglehetősen sűrűi) használták ezeket. De nem fog ártani e helyen megemlíteni egy másik vonatkozást sem. Ha mái* egyszer a gazdaember lováról és háziállatjáról van- szó, meg kell említeni: nem fog ártani, Iba a versenyistállótulajdonosok ugyancsak megszívlelik majd ezt a javaslatot, megszívlelik ezeket a kifogásokat és a jövőben ugyancsak ügyelni fognak arra, hogy a lovaik nak egyszerűbb nevet adjanak, olyat, amit a ló megérdemel. T. Ház! Ez a feladat: közfelfogásunk tisztogatása tulajdonképpen elsősorban társadalmi feladat. A társadalom meg is tette ezen a téren a magáét. Hangosan, félszóval, sajtóban, egyesületekben se szeri, se száma azoknak a megnyilatkozásoknak, amelyek az ezen a téren való rendezést is kívánták. De nem lehet azt sem mondani, hogy ugyanakkor nem voltak rendelkezések, amelyek, ha közvetve is, de az ezen a téren való visszaélést tiltották. Ismét csak a végrehajtásra kell utalnom, mert hiszen a végrehajtás volt az, amely az elmúlt évtizedek szellemének mintegy megfelelően ezeket a közvetett utasításokat nem vette figyelembe. Ezért volt szükség azután arra, hogy maga a kormányzat jöjjön javaslattal a Ház elé és a törvény erejével tiltsa el mindazokat, akiknek sem ízlése, sem érzéke nincs a magyar nemzeti nagyok, az egyházak nagyjai, vagy a szentek megbecsülése iránt. A legnagyobb zavar az ilyen nevekkel való visszaélés folytán — különösen 1918 óta— az ifjúság körében keletkezett, mert amennyire nem lehet megmagyarázni egy gyermeknek, akinek ma a Jézuskáról beszélnek, egy-két nappal utána pedig ugyanannak a Jézusnak a nevét citálva káromkodnak előtte azt, hogy hogyan függ a kettő össze, ugyanúgy nem lehetett megmagyarázni az ifjúságnak azt sem, hogy a nemzeti nagyjaink iránt tiszteletet kívánó felnőtt világ felfogása megengedte azt, hogy nap mint nap ugyanaz a világ lábbal tapossa ezeket a, méltóságokat. Ebből a szempontból látom én