Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-225

„78 Az ^országgyűlés képviselőházának 225. milyen hiányok és mulasztások merültek fel. Ezt egy számadattal kívánom illusztrálni, még pedig azzal, hogy az ország kórházainak 52.000 ágyából 20.000 Budapesten van s a többi is nagyrészt a nagy városokban, míg a kisebb, a periférián fekvő városok egészségügyi ellá­tására alig 3000^-4000 ágy marad. Ez olyan arány, amely kétségtelenül megkívánja azt. hogy ezzel a kérdéssel törvényhozásilag és a jövő költségvetésben is behatóbban és sokkal nagyobb mértékben foglalkozzunk. Az egészségügyi ellátás másik tényezője, amely az összes kultúrországokban ma már a leglényegesebb szerepet játssza: a társadalom­biztosítás. A mi társadalombiztosító intézmé­nyünk, amely az 1927:XXL te. szerint új szer­vezetet kapott, nem kielégítő. Igaz, hogy az ipari lakosságnak nagy rétegeit öleli tel és azok a mai viszonyok szerint többé-kevésbbé, mondjuk, ellátottak egészségügyi szempontból, de ebből az ellátásból kimaradt a mezőgazda­sági alkalmazottak háromszor akkora számú tömege, amely tömeg ma résziben egyáltalán nincs, részben pedig rendkívül gyatrán van egészségügyi intézményekkel ellátva. Az egészségügyi ellátás kérdésének e téren mutatkozó megoldatlansága hozza magával azt, hogy az orvosok elhelyezkedésében olyan aránytalanság mutatkozik, amely mellett a vi­dék orvosi ellátása is szenved. Kétségtelep tény az, hogy az orvos vidéki elhelyezkedésé­ben nemcsak az orvos intenciója dönt, hanem az is, hogy ott megfelelő megélhetést és saját hivatásának gyakorlására alkalmas viszonyo­kat találjon. (Egy hang jobbfelől. Lakást!) Nem elég az, hogy az orvos számára lakást építünk, mert hiszen ez talán megoldja egyéni elhelyezkedését, és kényelmét, ami ma egy kul­túrember számára feltétlenül szükséges, de nem oldja meg magát az orvosi munkát. Azok az eszközök, azok a segédintézmények, azok az alátámasztó intézmények, amelyek a nagyvá­rosban megvannak, vidéken korántsem álla­: nak az orvos rendelkezésére. Az orvos elhelyezkedésének kérdését, a lát- > szólagos orvoshiányt tehát, amelyről ma mind­sűrübben beszélünk, kizárólag a mezőgazda­sági lakosság orvosi ellátásának biztosítása a mezőgazdasági munkásbiztosítás oldhatja meg. Amiképpen a társadalombiztosítás, az ipari munkásság betegségi biztosítása váro­sokban tömörítette össze az orvosokat, ugyan­úgy a mezőgazdasági biztosítás, felállítása esetén, vidéken fogja szétszórni azokat az or­vosokat, akik ma egyetlen városban tömörül­tek. Ez fogja megadni az alkalmat az orvosi kezelésre és fogja alátámasztani olyan intéz­ményekkel az orvosi társadalmat, amely intéz­mények jelenléte feltétlenül szükséges az or­vosi hivatás gyakorlásához. Az a tény, hogy a városi s elsősorban a - budapesti orvosi tömeg az ország orvosi kará­nak körülbelül egyharanadrészét vagy pedig ennél többet olvaszt magába, kizárólag ezekre a körülményekre vezethető vissza. így tehát ezt munkaszolgálattal vagy más ilyen intézke­désekkel megoldani a legnagyobb hiba lenne, nem is szükséges, mert az orvosi kar, még ha egy ideiglenes tevékenységről, népe és hazája érdekében végzett munkáról is volt szó, min­dig készséggel állott rendelkezésre. így volt ez a múltban is, hiszen emlékszem orvosnövendék koromból, az egyetem orvosi karának dekaná­tusánál mindig ki voltak függesztve a hirdeté­sek, hogy itt vagy ott sürgős szükség folytán járványorvost, trachomaorvost kerestek, és ülése 19.ifi november 26-án, szerdán. ezeknek a hirdetéseknek a révén mindig akadt elegendő orvos, aki ilyen ideiglenes alkalma­zásra vállalkozott és becsületesen he is töltötte ezt a hivatását. Azt hiszem, igen t. Ház, hogy a vidéken mutatkozó orvoshiány kérdését legcélszerűb­ben és legegyenesebben azon a réven lehet megoldani, ha magához az orvosi rendhez, az orvosi karhoz fordulnak. Meg vagyok győ­ződve arról, hogy ezen az úton sikerül majd a megoldás. Annak ellenére, hogy a mi orvosi karunk nincs olyan módon megszervezve, hogy egyetlen csúcsszervezet révén intézkedési és hivatásába vágó rendelkezési jogokkal lenne felruházva, mégis azt hiszem, hogy a mai körülmények között is sikerülni fog az orvosi kar egy részét oda irányítani, hogy abban a munkában, amely az állítólagos vagy látszóla­gos orvoshiány miatt szükséges a vidéken, akár ideiglenes, akár végleges alkalmazásban résztvegyen. Az orvosi rendűek a vidék orvosi és egész­ségügyi szolgalatában való részvétele termé­szetesen összefügg az orvosi kar megélhetésé­nek kérdésével. Abban, hogy a 12.000 főt szám­láló magyar orvosi kar ma 20C0 községi orvosi, tiszti orvosi és egyéb hasonló hivatalos állás­sal kénytelen megelégedni, nem az orvosi kar a hibás. Az orvosi kar elfoglalná ezeket az állá­sokat, de ha 10.000 orvos számára nincs ilyen hivatalos állás, akkor kénytelen más körben, más társadalmi szervezetek keretében meg­keresni megélhetését és kifejteni orvosi műkö­dését. Az orvostársadalom számára ; a legtöbb munkaalkalom a társadalombiztosítás kereté­ben adódik, amely a legtöbb orvost alkalmazza, többet, mint maga az állam és, az önkormány­zatok, vármegyék és községek. A társa­dalombiztosítás 5000 orvost foglalkoztat. Ez az 5000-es szám azonban nem jelent olyan nagy értéket, mint ahogyan az ember a szám nagysága után ítélhetné. Az 5000 orvos számára a társadalombiztosítás kereté­ben felállított javadalmazási keret, az úgy­nevezett orvosi tömeg 10 millió pengőt tesz ki. Ez annyit jelent, hogy &gy orvosra havonkint át­lag 160 pengő honorárium esik, beleszámítva főorvost, osztályvezető orvost, körzeti és egyéb kezelő orvosokit. A magyar orvosi rend kép­zettsége és az általa végzett munka nem ezt a honorálást érdemli meg. Ha tovább boncoljuk az orvosi munkát, azt látjuk, hogy a társadalombiztosítás és a tár­sadalombiztosító intézetek keretében az orvosi rend igen nagy munkatömeget vállalt magára. Ezt a munkatömeget 582 millió betegkezelés kapcsán fejti ki. Ennyit mutat ki magának az Országos Társadalombiztosító Intézetnek a sta­tisztikája. Ha azután ezt egy szemléltető szám­adatra bontjuk, akkor kiderül, hogy ennek a beteganyagnak a kezelése során egy orvos egy kezelésért két fillérnyi javadalmazást kap. Ha pedig egy még szemléltetőbb képet akarunk felállítani, akkor azt látjuk, hogy egy beteg­ségi eset kezeléséért az orvosnak 68 fillér jár. Tehát 68 fillér illeti meg az orvost egy beteg­ség, gyógyításáért, akár nyolc hétig tartó tífusz, akár hat hétig tartó tüdőgyulladás. vagy bármely más súlyos betegség is az. Azt hiszem, hogy a magyar orvosi kar elég szerény, hiszen évtizedeken keresztül megelé­gedett ezzel a díjazással, semmiképpen nem lehet a szemére vetni azt, hogy anyagias, nem lehet a szemére vetni azt, hogy a nép és a nem­zet érdekéhen nem vállalkozik a gyógyításra akkor, amikor a nemzet nagyobb munkát kíván

Next

/
Oldalképek
Tartalom