Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-235

534 Az országgyűlés képviselőházának 235. ket ezektől a lázas napoktól, azt hiszem, most mégis valamennyien úgy érezzük, hogy aa ülésterem ismét megtelt sűrített történelmi levegővel, amely a pártharcok, a tárgyi ellentétek, szócsaták, személyi viták fölött és mellett valami nagy történelmi összefogásnak érzetét keltette fel bennünk, bizonyára az örök magyar lét hatalmas elrendeléséből kifolyólag. Az a nemzedék, amelynek képviselői itt ülnek, tényleg nagy idők tanuja, tekintet nélkül arra, hogy a kor hava lepte-e be a fejet, vagy pedig még barna fürtök keretezik a homlokot. Ennek a nemzedéknek képviselői ott állottak a trianoni sírnak szélén, ott állottak a szegedi feltámadáskor, ott állottak hosszú évek talán nehéz lélegzetvételű országéoítő munkájának mentén, ott állottak a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken, ahol a ezéjjelszóródott, széjjeloldott magyar lelkeket szálankint kellett megint egybefűzni és a sötétségben is meg kellett őket tanítani világosságot látókká válni. Ez a nemzedék boldog lehetett sok nehéz felelősségteljes napjai közepette, hogy megérhette négyszer a trianoni csonka haza területgyarapodását, kétízben az igazság szavának hatalmas, döntő w

ereje révén, kétízben pedig katonai cselekvőkészsége útján. Amikor egy nemzetet nagy katasztrófa ér, hatalmas leckét kan a történelemtől, melyre felelnie kell, ha igényt tart az életre. Nekünk is felelnünk kellett. Feleltünk, mert vállaltuk az életet minden áron. És most nagy általánosságok helyett, amelyeknek mondatai olyan könnyen tolulnának az embernek a szájába, engedtessék meg nekem, hogy amikor megemlékezünk hálatelt szívvel a Gondviselőről, akinek áldó, oltalmazó kezét ott éreztük a fejünk felett, amikor mesreml ékezünk orSzággyaraoító kormányzónk területgyarapító tényeiről (Éljenzés, A Ház tagjai helyükről felemelkedve tapsolnak.), amikor a hálás köszönet hangján emlékezünk meg a baráti tengelyhatalmakról, különösen Németország hatalmas katonai segítségéről (Tavs a Ház minden oldalán.) és a magyar honvéd hősiességéről (Taps a Ház

r minden oldalán.), ugvanakkor most még emléket állítsak ezzel az alkalommal a névtelen kisebbségi magvar embernek (Elénk éljenzés és tans.), akiről mindössze három kicsi epizódot akarok, elmondani a Ház színe előtt. 1938 ősze voit. A sárguló lombok mellett aegis tava«zias várakozás ülte meg a magyar levegőt. Házkutatások, letartóztatások, különköző es?yéb zaklatások nyomták a magyar városokat és a falvakat a Felvidéken. Az éjszakának sötétjét tankok, ásryűk dübörgése zavarta meer és ezek világították be az országutakat. Ezerközben lázasan szervezkedett a magyarság. TMokban fogott össze és készült a nagy felszabadulásra. Eory kis magyar faluban jártam. Becsületes m^yar emberek, amikor már leszállt az e^thomály, eljöttek hozzám és azt mondották: Képviselő úr, jöjjön most velünk, megmutatunk valamit. Levpzettek valahova egy eldugott pincébe és akkor lázasan kiástak ott a pincének padozatából három el rozsdásodott ré?i világháborús osztrák-magyar gépfegyvert. Láttam: ezeket a gépfegyvereket nem lehet újból csatasorba állítani, a rozsda elmállasztotta, a golyók már nem voltak alkalmasak arra, hogy a csőbe illesztve onnan védelmet vagy halált szórhassanak. Ezeket nem lehetett csatasorba állítani, de azt a lelket, amely ezeket a gépfegyvereket elásta és húsz éven át mégőrizte, ezt a lelket igen! (Taps.) ülése 19 Ul december 16-án, kedden. 1918 Erdély. Valahol Csíkországban — egyik hadvezérünk naplójában is előfordul ez — visszavonulóban volt a magyar honvédség, hiszen a frontok mögött összecsuklóban volt az ország. És amikor a honvédek kiürítenek egy falut, egy öreg székely ember kirohan a haranglábhoz, amely a falu szélén volt és ön^ feledten kiszakítja a harangnak a nyelvét és azt mondja: Nem, ez a harang többet nem szólalhat meg mindaddig, amíg újból magyaroknak nem zenghet magyar imádságot. Aztán peregtek az évek. 1940 szeptembere. \ mpffvar honvéd lába dobbant újból az erdélyi földön és akkor — mondják, mesélik, lehet, hogy legenda, lehet» hogy mese, de — jött a fiatal székely ember, az öreg székely fia, aki, mielőtt a honvédség ennek a falunak a küszöbén át belépett, odarohant a haranglábhoz és visszaillesztette ezt a régi harangnyelvet, hogy a magyar honvédet most már a régi harang magyar szóval köszönthesse. Talán, ahogyan az előbb is mondottam, lehet, hogy nem is igaz, lehet, hogy valamiképpen legendává nemesült mese, de vájjon nem melegít-e, t. Ház, még ma *« ennek a léleknek a melegsége, amellyel ki lehetett bárni 22 esztendőn át? (Taps a Ház minden oldalán.) 1941 áprilisa. A magyar honvédség pár nap r alatt megszállja a Délvidék tekintélyes részét, a honvédek Bácskában nyomulnak előre. Egymásután szálljuk meg a falvakatNemzetőrséget szervezünk kinn a határon és a községek perifériáin, amíg a csetnikek golyója szól. És akkor, amikor nemzetőrséget szervezünk, megáll a magyar katonai parancsnok előtt egy öreg 70 éves ember megroggyant térddel, törődötten, és azt mondja: kérem én magyar csendőr voltam még 23 évvel ezelőtt, engedjék meg, hogy én is beléphessek a nemzetőrségbe, ne törődjenek velem, hogy ilyen törődött agg ember vagyok és engedjék meg azt a nagy kegyet, hogy holnap, amikor beállok a nemzetőrségbe, újból felvehessem azt a régi csendőrzubbonyt, amelyet úgy őriztünk otthon a családban, dacára annak, hogy azóta egyrészét már megették a molyok, engedjék meg hadd Öltsem magamra, ez az egyetlen vágyam, kívánságom. A feleségemnek elmondottam, hogy ha meghalok és még nem lesz magyar világ, ebben a , magyar csendőrzubbonyban temessenek el engem. Nem lehetett megtagadni az öreg kérését és másnap tényleg, meghatódott lélekkel láttuk, amikor a nemzetőrök sorfalában ott állott a törődött 70 éves öregember, a régi kifoltozott csendőrzubbonyban. (Taps a Ház minden oldalán.) T. Ház! Egészen kicsi kis epizód ez a névtelen magyar ember cselekedete, de lélek van mögötte, az a magyar lélek, amelyet nem lehetett elhantolni. (Ügy van! Ügy ran!) Örök magyar arcok ezek, amelyek csodálatos atavisztikus eővel bukkannak fel, mintha a messze ködéből támadnának. A tatárdúlás korában, a török rabigában, a végek harcainál, a kuruc-táborokban, a Doberdón. a galíciai mezőkön, meg most a Dnyeper partián is találkozhattunk ezzel a* magyar arccal. Történelmi magyar arc ez, amelynek alapvonásai a nemzet örök létéből formálódtak, melyen az idők barázdákat vontak, az arcra piros pírt húztak rá és ha békés idők jöttek, akkor elszelídültek ezek onnan. Maradt ebben az arcban valami, ami a küzködő, verejtékező Tiboréra emlékeztet- De van benne sok vonás