Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-225

Az országgyűlés képviselőházának 225. másik felét pedig hazaküldik. Nem kívánom sem a miniszter úrnak, sem az áilamtikár úrnak azt, hogy végighallgassa azt a társalgást, hogy miként nyilatkoznak a közellátás intézőiről. (Szöllősi Jenő: Ott voltak, hallgatták!) Amikor én ezeket a jelenségeket láttam, telefonon a közellátási államtitkár úrhoz fordultam. Teljes lojalitással meg kell állapítanom, hogy az államtitkár úr azonnal intézktdett, úgyhogy az a község már másnap 50 métermázsa zsírt kapott és pillanatnyi szükségletét elintéztük a zsírellátás kérdésében. Ezt a kérést megismételtem mégegyszer, s az államtitkár úr nagyon előzékenyen, nagyon udvariasan eleget tett a kérésnek. En köszönöm is neki ezt az előzékenységét és udvariasságát a község nevében. De ez csak egy község. Ott van Kistarcsa, ott van Cinkota, ott vannak a többi proletár községek, amely községeknek a munkássága bejár Budapestre dolgozni és nem tud hozzájutni zsírhoz. Nagyon kérem a miniszter urat és az államtitkár urat is, hogy szerezzenek hitelt ezeknek a zsír jegyeknek Ül Budapest környékén, ahol legalább már a jegyrendszert bevezették és valamilyen szervezet létesítésével az egész országban rendezzék az élelmezés problémáit. Nem hiszem, hogy a háborúnak máról-holnapra vége lesz, de aicármikor lesz vége, az az organizáció, amelyet az élelmezés ellátására felépítenek, csak hasznos lehet a közélet szempontjából a jövőre is. De, t. Képviselőház, szóvá keli tennem éppen a munkások szempontjából a ruházati cikkek kérdését is, különösen a lábbeliellátás problémáját. Keibel képviselő úr beszélt itt a munkásokról és én is beszélek róluk, hiszen fő témám mindig a munkásság szokott lenni, mert magam is munkás voltam, dolgoztam, robotoltam testvéreimmel együtt és csak természetes, hog v amikor itt vagyok, kötelességemnek tartom érdekükben minden alkalommal szót emelni. Furcsa jelenség az, hogy a mezőgazdasági munkások munkabérét maximálták — a földmívelésügyi tárca költségvetésénél is szóvatettem ezt a furcsa jelenséget, — közel egy esztendeje megállapították, rögzítették a mezőgazdasági munkabéreket és bár azóta az árak nem tudom hány százalékos, de mindenki érzi, hogy lényeges emelkedésen mentek keresztül a közszükségleti cikkeknél, azért tartjuk a maximálisan megállapított munkabéreket. (Mozgás.) Ez különböző az ország területén: 3 pengő, 2 pengő 50, van olyan hely is ezidő szerint, ahol 1 pengő 90 fillér. Képtelenség az az állapot, hogy a munkásokat rákényszerHhessék az alacsony munkabérek vállalására és ugyanezekkel az alacsony munkabérekkel vásároltassák meg a magasan megállapított áru, vagy azon túli értékben is megvásárlandó iparcikkeket. ' Egy csomó levél érkezett hozzám mostan kbaa az egész országból tele panasszal és keserűséggel. Ezekben a levelekben elpanaszolják, hogy egy pár bakancs vételára milyen mas;as. Meït cédulára megvenni — ahogy mondják képtelenség. Ha bemegy az ember egy községbe, oda, ahol a kczellátást intézik, keserves tülekedést lát, amelyet az emberek azért folytatnak, hogy hozzájuthassanak egy pár cipőhöz, vagy csizmához. Elszorul az ember szíve. mert nem hiszem, hogy 1914-től 1918-ig ilyen jelenségek előfordulhattak volna Es most n<?m tudnak legális úton hozzájutni a cipőhöz és a esizmához; ezért sokan, akiknek az anyagi tehetsége — hangsúlyozom ezt — lehetővé teszi, kénytelenek feketén megvásárolni a csiziilése 19Ifi november 26-án, szerdán. 35 mát és a cipőt és tessék elhinni, miniszter úr, hiába állapítottuk meg az árakat, fizetnek 80— 100, sőt 120 pengőt is egy pár csizmáért, amint a hozzám érkezett levelek igazolják és bizonyítják. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon» — Egy hang bal felől: Mit csináljon? Meg nem fagyhat! — Szöllősi Jenő: Az erzsébeti vásáron ezen az áron kelt nálunk is! — Iíaky László: 120 pengő egy pár csizma!) Ezt az állapotot képtelenség, lehetetlenség fenntartani. Ügy az ipari cikkek, mint a mezőgazdasági termények árát egalizálni kell a munkabérekkel. Képtelen állapot az, ami a ruházkodás terén általában fennáll. Engem meglepett Malasits képviselőtársamnak a miniszterelnökségi tárca költségvetésének tárgyalásánál legutóbb tartott beszéde, amikor elmondotta, hogy a textiláruk ott vannak az üzletekben Győrött, — annakidején igénybevették és senki sem rendelkezik vele ezidőszerint — itt pedig rongyosak az emberek és nem tudnak legminimálisabb textiláru-szükségletükhöz hozzájutni. (Szöllősi Jenő: A Muraközben a disznók várják az elszállítást!) Tudom, hogy a miniszter úr meglehetősen nehéz és súlyos feladat intézésére vállalkozott, amikor a magyarországi közellátásügy intézébére vállalkozott, de mégis az a kérésem, — nem a mezőgazdasági munkásság megbízásából, hanem látva ezeket a jelenségeket, a mezőgazdasági munkások érdekében — hogy ezeket a textilárukat megfelelő módon, okosan, célszerűen, igazságos elveknek megfelelően juttassák el a legszegényebb alsó néprétegekhez, olyan áron, hogy azok meg is tudják vásárolni. Mert, ha minden térre kiterjedően nem intézkedik a közellátási ügyek minisztere, akkor ismétlem magam is, nagyon súlyos és tragikus következményei lehetnek az el nem intézett kérdéseknek a néplélekben, ami azután esetleg cselekvésekben is megnyilatkozik. Pedig nem kívánatos ez senkinek a szempontjából sem, éppen azért hívom fel nyomatékosan a miniszter úr figyelmét ezekre a jelenségekre. De azután szóvá kell tennem még azt is, amit képviselőtársaim itt érintettek, hogy a sertés-takarmányozás céljaira nem kapnak takarmányt. Valóban igaz, hogy mi egyrészt itt a képviselőházban az állattartás fejlesztéséről beszélgetünk, másrészt pedig lehetetlenné tesszük az intenzív állattenyésztést. Az embernek az az érzése, mintha a korminyzat úgy csinálna, hogy nem tudja a te jobb kezed, mit csinál a te balkezed. (Szöllősi Jenő: Ügy is csinálja!) Milyen szomorú jelenség volt az, amit láttam, hogy szegény asszonyok már hainali 4—5 órakor ott álltak sorban az egyik alföldi város városháza előtt, várva arra, hogy majd előjegyzik a takarmányt malacaiknak. À főjegyző úr nekem megmondotta, hogy az, hogy előjegyzik, csak vigasztalásul szolgálhat, mert nekik nem áll rendelkezésükre takar; mány és nem tudnak rendelkezésre bocsátani ilyet a szegény asszonyoknak sertéseik számára; de ott álltak, legalább lelki vigaszt kaptak, hogy feljegyeztek a nevüket és hogy mennyire volna szükségük. A másik oldalon viszont egyik régi képviselőtársam, aki malomtulajdonos, azon panaszkodott, hogy nem tud mit csinálni a korpával; tele van a malma korpával, ott áll tehetetlenül ezzel a korpamennyiséggel és nem virzi el senki sem. Tudom azt is, hogy Volt a képviselőtársaim kczött egy kisgazda — néni 5*