Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-231

iî02 Az országgyűlés képviselőházának 281 lékben a. •. magyarság életérdekeinek. (Űgy vau! jobbfelöl,) Nem felelhettek meg, merthiszen a nemzeti szuverenitás két leglényegesebb kelléke: a külügyeknek és a honvédéiemLiek a szabad intézése nem volt a nemzet kezében. (Az elnöki széket Szinyei Merse Jenő foglalja el.) A nemzeti élet elvei jóformán a jobbágyságban és a küzépnemességben éltek, azonban éppen a külső nehézségek miatt ez a nemzeti elet gazdasági és szellemi tekintetben egyaránt egyre mélyebbre süllyedt le. A XVJLI1. és XIX. század nagy forradalmai voltak azok, amelyek ismét felrázták a magyarságot és akkor indult meg a nemzet kebelében egy olyan újjászületesi folyamat, amelynek élén eleinte kizárólag a szellem emberei álltak, hogy később átadják helyüket a politikai élet embereinek is. A reformkorszak nem egyéb, mint az utóbbi fél évszázadban kialakult magyar eiit szabadságharca a nemzet életéért. Ezt a nemzeti folyamatot az irodalom indította el és Széchenyi működésében érte el azután csúcspontját. A 48-ban megalakult első felelős magyar minisztérium pedig nem csupán a politikai élet legkiválóbbjait, hanem a szellemi elit legkiválóbbjait — egy Széchenyit, Batthyányt, Kossuthot, Eötvöst, Deákot — foglalta magában. (Ügy van! Ügy van!) A szabadságharc maga is nem egyéb, mint a magyar elit ötven évvel azelőtt megindított szellemi szabadságharcának kiterjesztése a nemzet egyetemére. Ez a reformkorszaki elit azonban áldozata lett az időknek és a 67-es kiegyezést követő korszak, az úgynevezett liberális korszak nem szerves folytatása többé a 48 előtti magyar életnek. Szekfü Gyula »Három nemzedék «-ében rámutat arra, hogy a későbbi és a mai magyar társadalomnak a tragédiája tulajdonképpen itt kezdődik, illetőleg ebben a korszakban indul meg. Amenynyire jogában állt a 48 előtti magyar vezető rétegnek azt tartani magáról, hogy ő valóban a nemzet erkölcsi és szellemi elitje, a 67 utáni korszak vezető rétege ugyanezt már nem mondhatta el magáról. Nem mondhatta el annak ellenére, hogy el kell ismernünk, hogy ebben a korszakban is nemcsak a kormányzóképességnek, a politikai tehetségnek, hanem a zsenialitásnak is számos jelével találkoztunk a vezetőrétegben. Ha azonban eliten nem tisztán a vezetés képességét értem, hanem a kiválasztottság tudatát, a belső küldetéstudatot, az elhivatottságot, akkor az hiszem, hogy a 67-es idők utáni magyar vezetőréteget nehezem nevezhetem ebből a szempontból elitnek. Hiszen éppen az a küldetéstudat hiányzott belőle, a jövőnek az a világos és határozott meglátása, amely a múltban az árpádházi királyokat, a Rúkócziakat, a Hunyadiakat, vagy a Bethlen Gáborokat, Zrínyieket jellemezte. (Mester Miklós; Ma is hiányzik!) Egy ilyen elit számára a kormányzás nem cél, hanem csupán egy eszköz a maga elé tűzött magasabb nemzeti célok megvalósítására. (Űgy van! jobbfelöL) A liberális korszak és a liberális életforma a magyarság számára nem sok jót hozott; Igaz, hogy gazdasági tekintetben megindította egy hatalmas fellendülésnek és fejlődésnek a folyamatát, azonban ennek a fellendülésnek és fejlődésnek a gyümölcseit tulajdonképpen nem a magyarság, hanem idegenek élvezték. (Ügy van! jobbfelöl.) üUse 1941 december 4-én, csiliöríökoai A régi magyar nemesség, amelyet az életmód egyszerűsége és becsületessége jellemzett (Felkiáltások a középen: Igaz! Ügy vau!) a jobbágyfelszabadítás után, a kapitalizmus kialakulásakor anyagilag tönkrement és az állam hivatalaiba volt kénytelen húzódni. A gazdasági élet pozícióit pedig a legrövidebb idő alatt megszállotta a zsidóság, amely csakhamar a nemzeti vagyon és ai nemzeti jövedelem jelentős hányadát kerítette a kezébe. A magyar polgári réteg nagyon kicsi volt. A németeredetű városi polgárság nem tudott nagy gazdasági erőt a kezébe venni, sőt igen jelentős mértékben a nemesség példáját követve, a hivatalokban, az államnál igyekezett elhelvezkedni és hirtelen, felületesen asszimilálódva igyekezett a maga hagyományaitól mindinkább eltérő magyar középnemesség külsődleges és helytelenül felfogott életformáit és elveit magáévá tenni. így történhetett meg az, hogy az új magyar vezető réteg hagyománytalanul és megalapozatlanul bontakozott ki a magyar társadalomból. Utánpótlást csupán önmagából nyerve bizonyos fokig kaszttá merevedett és a népével való kapcsolatait egyre inkább elvesztette. Ez a hivatali élet a maga hagyományait nem a magyar patriarchalitas világából veszi, hanem a Bach-korszak bürokráciájából (Ügy van! Ügy van!) és nálunk is kifejleszt régi hagyományainkkal ellentétben egy veszedelmes bürokráciát. Az egyik oldalon tehát kifejlődik a nagytöke és természetszerűleg jelentős gazdasági, s ezzel kapcsolatban politikai hatalonrra tesz szert, a másik oldalon pedig a magyar tömegek szegényednek el lassan. Éppen ezért a jobbágyságból felszabadult magyar parasztság gazdasági, kulturális és társadalmi megerősödése indul meg legnehezebben és a legkisebb eredménnyel. A liberális rendszer tehát kétes eredményeket hozott a magyarság számára még gazdasági értelemben is, azonban egy másik szempontból is veszedelmes következményeket vont maga után. A liberális korszak emberének az ideálja az önmagának élő polgár (Rassay Károly: Hát ma nagy idealizmus van, az biztos!), ez a kor egy materialista embertípust alakított ki, egy olyan embertípust, amely a legkevésbbé volt alkalmas arra, hogy belőle egy hivatástudatot hordozó magyar szellemi eiit kialakulhasson. Sőt az említett kialakulás olyan kevéssé indult meg, hogy ennek a korszaknak talán egyik legnagyobb hibája éppen ez, egy új és magyar középrétegnek a kialakításának elmulasztása. Mert az a réteg, amely ebben az időben alakult ki, jórészt már beleszületett a bürokrácia útvesztőjébe, az akták, kérvények merev és kérlelhetetlen rendszerébe. A belső szabadság érzése egyre kevesebb benne, egyre függőbb viszonyba jut az állammal az egész középosztály függőségi viszonyba kerül, és aki ezzel nem erl egyet — mert hiszen nyilvánvaló, hogy igen széles rétegek nem értettek egyet — az is kénytelen elhallgatni a maga véleményét éppen a függőség miatt. Az egyéni felelősségtudat, a hivatásérzet, a fantázia szabad kibontakozása és a szociális belátás egyre kevésbbé érvényesül ebben a rendszerben. Hamis életelvek alakulnak ki. És itt természetesen nem a bürokrácia alkotó elemeire gondolok, hanem magára erre a bürokratikus rendszerre és legyen szabad itt idéznem azt a latin közmondást, hogy »senatores boni viri, senatus mala bestia,« hiszen nyilvánvaló, hogy nem ezen a hivatalnok rétegen múlik az, hogy olyan a helyzet,