Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-229

Az országgyűlés képviselőházának 229. dikttel elmarasztalni a múltért (Maróthy Károly: Szabadítsuk fel a sajtót, az mindjárt megmondja!) és megjavulásra ítélni, ami ezen a réven talán sikerült volna is, mert hiszen a bürokráciának éppen a ferdeségek ós kinövések éles megvilágítása az ellenségre. Hiszem, hogy az állami életnek egyre építőbbé és nemzetibbé váló iránya el fogja hozni ennek a kérdésnek megoldását és a bürokráciának egészen egészségessé tételét. Nagyon örülnék ennek (Maróthy Károly: Mi is!) azért is, mert ezzel a nemzet tagjaiban az államhoz való tartozásuk érzése az előbb említett gondolatok alapján még inkább megerősödnék, de nagyon örülnék a képviselői elfoglaltság és energiák elosztásának szempontjából is. hiszen a Ház minden oldalán ülő képviselőtársaim szükségképpen tapasztalják, hogy képviselői munkánk 90%-át éppen az veszi igénybe, hogy a bürokrácia miatt késedelmes ügyeket az elintézés útjára tereljük. Általában: a lassúság, a felelősségiszony, a restancia, a késedelmesség, tehát a bürokrácia tipiku3 jelentkezési tormái egyúttal mindig megnyitják azt a rést, amelybe azután szükségképpen belefér a protekció és a közbenjárás. T. Ház! Ezeket a gondolatokat tartottam szükségesnek megemlíteni, mint amelyek a költségvetési és a megajánlási vita egészéből kikívánkoznak. Az egyes tárcák keretén belül újból szeretnék visszatérni a vallás- és közoktatásügyi tárcára. Mint már a múltban tettem, most is különös figyelmet szeretnék irányítani a tanyai lelkészségek és segédlelkészségek felé és szeretném elősegíteni, hogy azok lehetőleg önálló állásokká szerveztessenek. Arra is rá kell mutatnom tudniillik, hogy ezekéit az állásokat szinte százszámra kellene megszervezni azoknak a nagyon értékes magyar tömegeknek számára, amelyek tanyai szétszórtságban és elhagyatottságban élnek, hogy ez a mennyiségileg és minőségileg nagyon értékes anvag a hiányzó faluközösség helyett legalább az egyház nagy közösségét kapja meg. (Korláth Endre: Ügy van!) T. Ház! Hogy mennyire érzékeny pontot érintettem, amikor a kultusztárca tárgyalásánál igazán csak nagyon röviden és alig érintve szóvátetitem az alsópapság nehéz és szinte a létminimum alá szorult életét, mutatja az, hogy a levelek tucatjait kaptam a papság köréből egyrészt köszönettel azért, ho"-^ ez a kérdés egyáltalában felkerült az Országházba, de másrészt kéréssel is, azzal a kéréssel, hogy ezt a kérdést, a Házon keresztül se engedjük elsikkadni a közvéleményből. Legyen szabad az egyik római katolikus lelkész leveléből legalább néhány sort felolvasnom. (Olvassa): »Vájjon tudnak-e eléggé arról, hogy a falusi pap eldugott falujának még olcsó szórakozásáról is, műveltségben való gyarapodásáról is gondoskodni akar, utolsó garasán keskenyfiknes vetítőgépet vesz, hogy necsak az oltártól, de a vetítőgép állványtól is népét szolgálhassa, önmagának le kell mondania minden kultúrigényről, mert körülményei ezek kielégítését nem engedik meg. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloídahn.) A munka szépséges versenyében nem állunk hátrább egy hivatásrendi osztálynál sem, az áldozathozaitalban pedig, nagyon szerények vagyunk, ha azt mondjuk, hogy legalább ugyanott. Fájó, hogyha mások nem tudnak megélni fizetésükből, de ki törődik azzal, hogy a papnak olyor 40% -os évi vesztesége van a természetbeli fizetésekből és szolgálmányokból. (Korláth Endre: Ügy van!) Sőt még azt ülése 19Jfî december 2-án, kedden. 26T hirdetik, hogy minden papnak Jól megy .a sora, pedig az újonnan alakult egyházközségekben mar nem igen van föld, amelynek jövedelméből fedezhetné a felmerült szükségleteket és rosszabb a helyzete, amikor ezeknek az új egyházközségeknek a megszervezését kell vállalnia. Egyszemélyben könyvelő, adótiszt, tanító, pap, egyesületi vezető, mozigépkezelő. Sokirányú és nagy területű elfoglaltság ez, amely munkát ad, igénybe veszi a testet, a lelket, az idegekeit.« T. Ház! Az előbbiek kapcsán igyekeztünk rámutatni arra, hogy milyen vitális összefüggésben van egymással az államvezetés és a nép. Erre az elvre utalunk akkor, amikor egy ugyancsak régebbi gondolatunkat itt is felemlítjük. Újra megkérdezzük azt, hogy a nyilvánosan — rádióban, hangversenyeken, kávéházakban, nyilvános éttermi zeneszolgálatban -r felhasznált dalok után miért nem kap a legnagyobb magyar szerző, a magyar nép szerzői jogdíjat, nem egy bizonytalan cél számára, hanem egy olyan alap számára, amelyből a mi világhírű, de megakadt magyar népzenegyűjtésünket lehetne tovább folytatni, amelyből falusi gyermekkarainkat, vegyes- és énekkarainkat, sőt zenekarainkat is anyagi támogatással és magyar népi zenei kiadványokkal lehetne ellátni. {Helyeslés balfelől.) Megpróbáltuk megindítani a magyar néphangversenyek meggyökereztetését is. Ezért sok egyéni áldozatot hoztunk. Megpróbáltuk azt, hogy olyan minimális kiadásokra, mint egy teremnek a kibérlése, világítása és fűtése, csak évi 200—300 pengőt kérjünk a kultuszkormányzattól egy város népi hangversenyekkel egy egész télre való ellátásra, hogy ne százfelé igénybevett saját zsebünkből kelljen ezt kifizetnünk. Egy esztendő óta még feleletet sem kaptunk erre a kérésünkre. (Korláth Endre: Hiba! — Horváth Géza; De természetes!) Egy másik kérdés, amelyet a kultusztárca kapcsán felemlítünk, a ponyvairodalom szörnyű elburjánzása. Szomorúan kell megállapítanunk, t. Ház, hogy a ponyva az utóbbi években rákerült már a bársonypamlagokra is. Képviselői bérletjegyemmel hetenkint első osztályon utazom a vonaton és azt kell látnunk, hogy tíz útitársunk közül átlagban hat, — ismétlem, első osztályon — a legselejtesebb ponyvát olvassa útközben. (Ügy van! Úgy van!) Nem tudjuk ezt pirulás nélkül nézni, hiszen arról a néprétegről van szó, amely elsősorban lenne hivatott — és az is — az igazi magyar irodalom anyagi és szellemi támogatására. Ügy érezzük, hogy jobb sorsra érdemes magyar íróinkat lopják meg azok, akik a nemes magyar irodalom helyett ponyvát olvasnak, azokat az írókat lopják meg, akiket anélkül is hátrányos helyzetbe hoz egyéb nemzetek íróihoz képest a kicsiny nyelvterület. Kér dezzük, hogy miből éljen meg a magyar író, hogyan tartson színvonalat, amikor még a magas kultúrának aránylag jól szituált neveltjei is »ponyvát« olvasnak! Idestova még ez a név is túl megtisztelő arra a szinesfedelü halmazra, amely elönti a könyv- és ujságáru sí tó pa Villonokat, sot a könyvkereskedések kirakatát is. (Horváth Géza: Cenzurázatlanul!) A ponyva régebben legalább magyar <betyartörténeteket és magyar kistragédiákat énekelt meg vagy dolgozott fel és így valamennyire népi volt. Ma már a témáiban is hihetetlen távolságban áll a néptől és ugyanakkor, amikor egyrészt a magas kultúra neveltjeinél látjuk ezt az ízlés- és érzésbeli elfica

T modást, ezt a misszióról és nemzeti kötelességi