Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.
Ülésnapok - 1939-226
Az országgyűlés képviselőházának 226. Elnök: Bálás Károly képviselő urat illeti a szó. Bálás Károly: T. Képviselőház! El kell ismerneimi azt a nagy munkát és erős akitr'atoà amely ezt a költségvetést létrehozta és ezzel hazafias bizonyságot tett arról az építőmunkáról, amely a pénzügyek terén a lehetőségek szerint folyik. Objektív akarok azonban lenni és ezért inkább a költségvetésnek, illetőleg bizonyos pénzügyi kérdéseknek szerkezeti oldalával foglalkozom és nem akarok abba a következetlenségbe esni, amelybe esett az egyik képviselő úr a túloldalon, amikor magasztalta az államférfiút, azonban kifogásolta annak programmjából talán éppen a leglényegesebb dolgokat. Ahhoz, hogy a pénzügyi költségvetésről közelebbi képet nyerjünk, a fő előirányzatokat kell figyelembe venni, de egy költségvetési vitánál ennél tovább is kell mennünk. Tovább kell mennünk a holt számok felsorolásánál és tekintettel kell lennünk arra is, ami ezeket a holt számokat éppen az adófizetők, állampolgárok szempontjából eleven erőfeszítéssé teszi. Ebtoől a szempontból kell vizsgálnunk az adóknak szerkezetét is, hogy mennyire alkalmasak éppen ezek az adók céljuknak megfelelni, mennyire intenek a viszonyok, az idők haladása, a körülmények és konjunktúrák arra, hogy^ éppen most erre való tekintettel esetleg adózásunknak szerkezetét is bizonyos revízió alá vegyük. Nem akarom ismét felhozni azokat a számokat, amelyeket az előadó úr már ismertetett, hogy mennyire rúg a költségvetési előirányzat, mennyi a bevétel, a kiadás és a deficit, hanem inkább az előteremtésnek a módjával akarok foglalkozni és ebből a szempontból bizonyos — azt hiszem, idevágó — kritikát is gyakorolni. Tudjuk, hogy adóztatni kétféle módon lehet: vagy úgy, hogy időszakonként állapítjuk meg azt. hogy ki micsoda adót fizet, egy lezárt időszak után megállapítva azt, hogy mennyi a t : szta jövedelme, vagy pedig úgy, hogy az állam, illetőleg az adóztató felsőbbség, már a forrásnál ragadja meg az adóösszegeket. Ez a szempont éppen akkor válik különösen érdekessé ás különösen kritikára szorulóvá, amikor eltolódnak a viszonyok abban a tekintetben, hogy vájjon egy időszaki, évvégi adóztatást gyakorolunk-e vagy a forrásnál való megadóztatást. Ez ugyanis súlyos következményekkel jár az adófizetőkre nézve is. Mindjárt látható az, hogy akkor, amikor az adóztató felsőbbség minden pénzösszeget megragad, minden forgalomba jövő összeget megragad, hogy adóforrássá tegye, hogy ilyenmódon nagyobb adóösszegekre, nagyobb bevételekre lehessen szert tenni, ennek az a következménye. — ami általánosan ismeretes, — hogy a közvetett adók mindenütt emelkednek az egyenesadókkal szemben. Ezt a folyamatot láthatjuk a mi költségvetésünkben is, mert az 1942. évi előirányzatban az egyenesadók 476 millióval, a forgalmi és fogyasztási adók pedig 780 és fél millióval szerepelnek. Ha azonban odaszámítjuk még a szeszes dohányegyedáruság, a vám- és egyéb egyedáruságok előirányzatait, amelyek sokkal közelebb esnek a közvetett ad/ók természetéhez, mert árakat ragadnak meg, új árbevételekre törekednek, akkor ez az Összeg 1.359 millióra duzzad fel. Tehát 476 é*r 1.359 áll egy fással szemben. Ez a fejlődés a pénzgazdaság korában egyre nyilvánvalóbb, és egyre nyilvánvalóbb akkor, amikor a pénzösszegek egyre jobban duzzadnak, aminek konzekvenciáit nem szabad fiülése 1941 november 27-én, csütörtökön, 125 gyeimen kívül hagyni, mert akár észrevesszük, akár nem, a következmények megmaradnak. A pénzgazdaság korában tehát ez a fejlődés kétségtelen. És mit mutat ez? Azt mutatja, hogy a legnagyobb és leghatalmasabb adóforrást a lakosság nagy tömegeinek adásvételi jogyügy,letei vásárlásai jelentik, vagyis a népesség jóléte tulajdonképpen a legnagyobb adóforrás éppen a pénzgazdaság korában, mert azt a milliónyi vagy milliárdnyi jogügyletet — adásvétel-mennyiséget, amelyet #z adó, vevő, vásárló népesség hoz forgalomba, nem lehet pótolni semmiféle nagy vagyonoknak, semmiféle nagy vállalatoknak nyereségfölöslegeivel. Ezek mind eltörpülnek mint összegek azok mellett a nagy forgalmi összegek mellett, .amelyeket EL népesség vásárlása, vagy a népesség jóléténél fogva ezeknek a vásárlásoknak mindig nagyobbodó tömege képvisel. (Maróthy Károly: Szóval segítsünk a szegény nagyvállalatokon!) Ha már most az árak duzzadó, emelkedő irányzatot mutatnak, akkor nagyon természetesen annál nagyobb tömegű pénzösszegek is állanak adótárgyak gyanánt az állam rendelkezésére, viszont a másik oldalon ott van. hogy ezeknek a pénzösszegeknek mekkora a vásárló erejük. Tehát minél jobban duzzadnak az árak, — nem akarok inflációról beszélni, hanem egyáltalában elég olyan korszakokra rámutatnom, amikor az árak felfelé irányuló tendenciát mutatnak — annál dúsabb a közvetett adók hozama. Ezt meg lehet állapítani a közvetett adókra nézve az egész vonalon. Ez a körülmény azonban nem egészen így alakul az egyensadókra vonatkozólag, mert itt az egyenetlenségek az adóalanyok szempontjából, az elviselheted kapacitása szempontjából már különbözőek. Az árak emelkedése ugyanis az egyenesadók szempontjából és az egyenesadók alanyai szempontjából —. és majd igyekszem megmagyarázni, hogy miért van ez így — nem jelenti mindig azt, hogy a tiszta jövedelmek is mindig emelkedni fognak. A drágulás ugyanis egyaránt jelenti az egyik oldalon a bevételeknek, a másik oldalon pedig a termelési költségeknek és kiadásoknak növekedését. De nagyon sok embernél a drágulás a kiadásoknál a terheknek az emelkedését fogja sokkal jobban jelenteni, mint a bevételeknek az emelkedését és ez a körülmény adópolitikai és ennek visszahatásaképpen szociálpolitikai szemcontból is igen fontos. Tudniillik hogy ha az egyenesadók hatását nézzük, — és minden adónál elsősorban a hatást kell nézni, és szerintem a régi pénzügyi doktrinák épnen abban hibáz + ak, hogy elsősorban nem az adók hatását vizsgálták — akkor a dráguló korszakok hatása éppen az egyenesadók szempontjából, azt mondbmtnám, háromféleképpen nyilvánul meg. Itt három kategóriát lehet megkülönböztetni. Az egyik kategória az, amelyet a nagy konjunkturális nyereségek képviselői alkotnak. Ide soroznám elsősorban a hadiszállítókat, a keresett cikkek gyártóit, a jólkereső nagyobb vállalkozókat, stb., stb. A másik kategóriába soroznám azokat a kisexisztenciákat, kisgazdákat, fontos szükségleti cikkeknek kisebb termelőit, akik a maguk termeivényeit, szükségleti cikkeit jó áron tudják értékesíteni, esetleg nem is mindig a megszokott, megengedett módon, esetleg, mondjuk, bizonyos zugforgalom útján, de kétségtelen, hogy minden ilyen korszakban sok ilyen exiszteneia van. Ezeknek a jövedelmeknek maradványai, ha nem is párhuzamosan fognak nőni a drágulással, de mégis lépést fognak tartani, mert a drágulás arájayú-
