Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.
Ülésnapok - 1939-226
126 Az országgyűlés képviselőházának 226. ülése 1941 november 27-én, csütörtökön. ban ők is bizonyos többi jövedelmet tudnak elérni. : De van egy harmadik kategória is, amely a bevételeit a drágulással szemben már nem tudja hasonló mértékben fokozni. Ide főleg a nem konjunkturális nyereségből élő embereket, egyes ilyen üzemeket, foglalkozásokat sorozom, nem is említve a fixfizetésűeket és főleg igen sok középosztálybeli termelő kategóriát, kczépvagyonból élő embereket, akik középvagyonukat megélhetési tartalékként kezelik, megélhetési tartalékot jelent rájuknézve ez a vagyon, nem padig olyasmit, ami a konjunktúrák felhasználásával nekik fokozódó és nagyobb jövedelmeket tudnak biztosítani. Tipikus példa éppen erre a házadónál van. A házadó szinte iskolapéldája annak, mennyire túlméreteződhetik egy adó éppen a maga likviditásánál fogva; éppen annélfogva, hogy biztos adótételt szolgáltat, biztosan nyúlhat hozzá az állam. A likviditással való szinte visszaélés forog fenn nemcsak nálunk, hanem igen sok országban. Ha nézzük például az állami házadót és az arra nehezedő községi pótadókat, az azonkívül fizetendő jövedelemadót, stb„ stb., akkor tulajdonképpen egy cireulus vitiosus áll elő, hogy vagy adót fizet valaki, vagy házat épít. Éppen az adók súlyossága miatt a legfontosabb körülmény az új házak termelése. Uj lakás építése lehetetlen, — tehát most már az állam micsoda expedienshez kénytelen fordulni, ha azt akarja, hogy házat építsenek 1 ? Kénytelen az adót elengedni 20, 30, sőt van eset rá, hogy 40 esztendőre, hiszen itt van pl. a fővárosi kislakások építése, ahol 40 esztendei házadómentes éget adtak; ezeket a házakat 40 év múlva talán le is kell bontani, mert olyan silány anyagból vannak építve. Ilyen cireulus vitiosus állt tehát elő. De ez nem egy embernek, vagy egy kormánynak, vagy egy korszaknak a hibájából, hanem egy folyamatos fejlődés soirán állott elő, amely azt mutatja, hogy az adók túlméretezése tulajdonképpen az adóforrást pusztítja el, viszont itt az adó túlméretezésére biztat, csábít az adó erős likviditása. Mármost az adók szerkezete szempontmt-'-i azt kell mondanunk, hogy helyes adó az, amely az adóforrást megóvja és biztosítja annak reprodukcióját. A házaknál a reprodukció termószetesen nem lehet más, mint az új építkezés, és itt azután természetesen kritikus, nehéa kö rülmények állanak elő különösen akkor, amikor a pénzfelhigulás veszélyének vagyunk kitéve, amikor például a befektetések bizonyos irányban csábítóbbak és éppen a házvagyon szempontjából is érdekes alakulatok állanak elő. Tudniillik a házvagyon is itt, ha nem is láthatólag, de szociális szempontból tulajdonképpen két részre különül el. Miután a házban való vagyonelhelyezés bizonyos rétegeknél — például megemlítem itt a zsidókat, akik most már nem vehetnek földbirtokot — igen csábító, ennek folytán a házvagyon sok tekintetben konjunkturális nyereségek számára való pénaelhelyezést jelent, viszont egy másik kategóriánál éppen a házvagyon az, amely polgári megélhetési forrást jelent, amely egy életen át való megtakarítás eredményét mutatja, sőt sok igen tiszteletreméltó városi polgári család számára olyan nyomortartalékot jelent a házvagyon, amely úgyszólván az illető család utolsó megélhetési forrása, vagy utolsó forrás arra, hogy az illető család ne proletarizálódjék el, hanem még egy bizonyos — hogy úgymondjam — polgári színvonalon tengethesse tovább az életét. Ezért helytelen dolog az adópolitika aZiempontjából egy kalap alá foglalni és egyformán megróni ezt a két kategóriát, vagyis azt a házvagyont, amely konjunkturális^ nyereség elhelyezésére szolgál, egy kalap alá vonni azzal a házvagyonnal, amely — mondjuk — főleg kisebb és középső kategóriákban mintegy polgári nyomortartalékot vagy végső megélhetési for rást jelent. Nem helyes pedig ez az egy kalap alá való helyezés két okból. Nem helyes először is szociálpolitikai szempontból, mert igaaságtalan és a társadalmi érdekekkel is ellentétes dolog az am úgyis pusztuló középosztályt ezen a módon is tovább sújtani, proletarizálni, de másodszor nem is célszerű azért, mert amíg a konjunkturális befektetés gyanánt jelentkező nagyobb tőkék az ilyen megadóztatást könynyen elviselik, addig ez éppen a polgári megélhetési forrást jelentő házbirtok adóforrását tönkreteszi és megbénítja. Természetes, hogy ez a fejlődés így alakult, az különösen groteszkül nyilvánul meg az ilyen pénzduzzadásra hajló korszakokban és ezért az ez ellen való remédium talán nem is lehetett aktuális a múltban. A jövőre nézve azonban itt erős memento éppen a városi középosztály érdekében, hogy distinkció tétessék a kétféíe házbirtok között, t. i. a között, amely, csak tőkebefektetése azoknak a nagyobbszerű konjunkturális nyereségeknek, amelyeket éppen a rendkívüli korszakok hoztak létre és a között a tisztes házvagyon között, amely a városi polgári osztálynak — hogy úgymondjam — megélhetési tartaléka, sokszor nyomortartaléka. Külpolitikai szempontból tehát az volna a teendő, hogy valamiképpen külön kellene választani azt a házbirtokot, amely ilyen konjunkturális tőkebefektetés céljaira szolgál, attól a házbirtoktól, mint adótárgytól, amely tisztes polgári megélhetési forrást vagy tartalékot jelent. Ez másképpen az adó individualizálását jelenti, ami különösen az egyenesadóknál, ahol ez az individualizáció nagyobb mértékben vihető keresztül, mint a közvetett adóknál, egyre nagyobb e« nagyobb pénzügyi és szociális követelménnyé válik. Ez benne van már a gazdasági fejlődésben és a koreszmében és ez a probléma — az adók individualizációjának problémája — a közeljövő pénzügyi kérdései között egyre nagyobb és nagyobb szerepet fog játszani. Az adó individualizációia pedig azt jelenti, hogy minél jobban az adóalany fizetési képességéhez, személyes megélhetési viszonyaihoz méressék az adó ; Itt természetesen elsősorban az egyenesadóról van szó. Elhibázott dolog volna ebben a tekintetben itt konkrét javaslatokat vagy ötleteket felhozni, mert az ötleteknek megvan az a hátrányuk, hogy igen gyorsak, de sokszor igen felületesek. Ezért tartózkodom is ettől, csak a pénzügyi kormányzat szíves figyelmébe ajánlom ezt a szempontokat, ezt a kérdést és hiszem, hogy^ jóakarattal az errevonatkozó kivitel további módozatát is előbb-utóbb meg lehet találni. Legyen szabad ugyancsak tárgyamnál, különösen az egyenesadók kérdésénél maradva még egy másik ilyen, ugyancsak szerkezeti kérdésre is nyomatékosan felhívnom a figyelmet, éspedig az adópótlékolás rendszerének veszedelmeire. Ez az adópótlékolási rendszer kényelmes, sokszor elkerülhetetlen expediens, de azután elérkezik az a határ, amelyen túl nem lehet menni, amelyen túl a veszedelmei any-