Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

Az országgyűlés képviselőházának 22U. ülése 19Ul november 25-én, kedden. 569 gyelemimiel odaterelhetjük összes közellátási kérdéseinket, hogy egyensúlyba jöjjön az ipar es a mezőgazdaság közös érdeke. Az 1920-as évek történetéből három súlyos momentumra hívom fel a közellátási miniszter úr figyelmét, amelyek akkor súlyosan éreztették hatásukat egész gazdasági életünkben és az azóta eltelt 10—20 esztendő kevés ahhoz, hogy ezek feledésbe mehettek volna. Az egyik volt a biztosító intézetek 5%-os valorizációja, amelynek következményeire sok százezer kisexisztencia súlyosan ráfizetett. A másik: visszaemlékeztetem az igen t. Házat az úgynevezett Bacherkonszern manipulációjára. Egy budapesti gabonás zsidó nagyzási mániából megkontreminálta a psikágói és newyorki tőzsdét és ebbe a várakozásába belebukott. Magával rántotta az egész magyar malomipart is és az akkori kormánynak 32 millió pengőt kellett a malomipar szanálására feláldoznia, hogy malomiparunknak legalább egy része valamennyire is menthető legyen. Természetesem ennek következménye számos exisztenciának tönkremenése és az adózásban is meglehetős áldozat volt. (Gr. Serényi Miklós: De a zsidó nem kapott akasztófát!) A harmadik timet, amelyre ugyancsak fel akarom hívni a közellátási miniszter úr figyelmét, a mezőgazdasági gépek árusításának a módszere volt az 1920-as években, amikor az ügynökök hada elárasztotta a mezőgazdasági népességet és kedvező fizetési feltételek kecsegtetésével rábírta őket, hogy mezőgazdasági gépeket vásároljanak és a következmény katasztrófa volt. Ismerek egy falusi bírót, aki 4000 pengőért vett egy cséplőgépet. Hét-nyolc évig fizette ennek kamatait és részleteit, a nyolcadik év végéig pontosan 7000 pengőt fizetett ki és amikor elment az ügynökhöz, kisült, hogy az perel és vésrehajtat rajta még 3500 pengőt. (Gr. Serényi Miklós: Ez Lőwinger volt!) Ezek mind olyan tanulságok, amelyeket a mezőgazdaság elfelejteni nem tud. A távlat még kevés ahhoz, hogy ezt elfelejthesse, levonja a konzekvenciákat, analógiákat keres, nem hisz az iparnak, nem hisz pedig azért, mert rendesen olyan kereskedői gárdával áll szemben, amely ma — és ezt le kell szegezni és becsületesen el is kell ismerni — vezet a drágítás terén. A mezőgazdaságnak pártját kell fognom ebben a kérdésben. Tagadhatatlan, hogy a mi hadseregünk remek magyar honvédjeinek nagy részét ő nyújtja, a négy-öt mozgósításon f keresztül az ő járműveit vették igénybe, világos, hogy nem lehet annyira rossznéven venni tőle. ha kicsinyes kapzsisáéból néha a piacon a tojásért, tejért vagv kukoricáért a legálisnál magasabb árakat követel. Ez olyan kis kilengés, amelyet ki tanítással, egy kis közigazgatási figyelemmel-ki s éress el ki lehet egyenlíteni. Az iparügyi, illetőleg a közellátási miniszter úrnak lesz a feladata, hogy a mezőgazdaság kívánságait ipari téren igyekezzék közelebbhozui a valósághoz és a jogossághoz. Nagyon egyszerű az iparnak figyelemmel tartása. Az ipar termelési költségei könnyen ki i« számíthatók, ezek a következő konponensekből állnak: nyersanyag, termelési költség, munkabér, israzgatási költség, energiaköltség és vegyes költségek. Ehhez hozzá kell tenni á legális hasznot és azonkívül azt a 'bizonyos tartalékot, amelyre az iparnak múlhatatlanul szüksége van — ezt a közellátási miniszter úrnak szíves figyelmébe ajánlom — az új berendezések és befektetések pótlására. A bánvaknak a haditermelés fenntartása és biztosítása céljából fokozatosan úi bányaműveket kell telepíteniük. A gyáraknak pótolniok kell a kemencéket, pótolniok kell a gépekét, új gépeket kell beszerzniök s erre bizonyos tartalékra, tőkére van szükségük, hogy ezeket a pótlásokat előteremtsék már csak azért is, inert éppen a háborús követelmények következtében az ipar olyan nagymérvű erőfeszítésnek van kitéve, hogy nagyon sok üzemben, gyárban elérte azt a bizonyos határt amelyen túl már az ipari üzem gépeinek veszélyeztetése nélkül továbbmenni nem lehet tehát tartalékolásra és új építkezésre van szükség. Az előbb leszögeztem, hogy véleményem az, hogy ha az ipar éppen a mezőgazdasági termények bizonyos áremelkedése következtében és a munkabérek kötelező emelése következtében drágábban is állítja elő árucikkeit, azért a drágításnak ódiuma nem hárítható át az iparra, mint ahogyan a mezőgazdaságra sem, hanem kizárólag a közvetítő kereskedelemre. Ezt igyekszem a rendelkezésemre álló rövid néhány perc alatt még vázolni. Az ipari termelést az árkormánybiztos úr igen jól figyelemmel tudja kísérni, hiszen Magyarországon összesen 5.000 gyáripari üzemünk van. Ennek az 5.000 üzeemnek figyelemben tartása, árpolitikájának ellenőrzése, termelési költségeinek utána számítása nem olyan nehéz feladat. Sokkal siílyosabb feladat azonban annak a százezernyi kereskedőnek figyelemmel tartása, aki aztán kirajzik és az ipari termékeket kiviszi a nagyközönség körébe. (Bodor Márton: És az osztalék kiosztás!) Ne féltse az osztalékot. (Derültség jobbfelöl. —< Czermann Antal: Azt utóiéri a finánc!) Az ipari költségvetés tárgyalása alkalmával Teleki János gróf képviselőtársam felemlítette az ő vezetése alatt álló textilgyár egy bizonyos kelméjének esetét. Ezt -a kelmét a gyár 1-80 pengős áron bocsátja ki. Másnap az egyik körúti kereskedésben már 3-80 pengős áron került hirdetésre ugyanez a kelme. Ttt százszázalékosnál magasabb áremeléssel állunk szemben. Nagyon egyszerű volna például a gyapjúszövet árának kikalkulálása. A mezőgazda a gyapjújáért kilónkint 4.50 oengőt kapott erre az évre, úgy emlékszem. (Egy hanp a jobboldalon: Minőség szerint. Esetlep 4,80-at, vagy 5 pengőt.) Már most ez a gyapjú mosás alá kerül. Ekkor 50%-os veszteség áll elő, tehát kimosva körülbelül 9 pengőbe kerüJL egy kiló mosott színgyapjú a gyárnak. Ennek a 9 pengős gyapjúnak mosási költségét fedezi a mosásnál kikerülő gyapjúzsír. amelyből lanolin készül, tehát a mosás tulajdonképpen pénzbe nem kerül. A kimosott gyapjút kártolják, következik a fonás, a festés, majd szövés alá kerül. Mindennek költsége nem lehet több mint a nyersanyag költsége, vagyis körülbelül 9 pengőig, tehát körülbelül 18 pengőbe kerül 1 méter tiszta gyapjúból készült férfiszövet. Ehhez azonban 70 deka tiszta t gyapjú szükséges, ami körülbelül 15 pengőt jelent, s van benne némi pótanyag. Hozzájön a gyár legális haszna, hozzájön a tartalékolás, amelyre a gyárnak feltétlenül szüksége van, hogy nyersanyagról és berendezkedésről tudjon gondoskodni és akkor kijön egy olyan ár, amelyet a közönség nyugodtan megadhatna, de sajnos, ott állunk, hogy mire a kereskedőnél, sőt legtöbb esetben a szabónál meg tudjuk venni. 90—100 pengőt is fizetünk érte. Hasonló a helyzet a bőriparnál. Népünk egészséges ösztöne a csizmavaluta fogalmát állította be a kereskedelmi életbe és a csizmavaluta alapján úgy kalkulál, hogy míg azelőtt másfél mázsa búzába került egy csizma, most 80*