Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-221

Az országgyűlés képviselőházának 221. hogy vájjon a magyar kultuszkormányzat állította-e össze ezt a költségvetést, vagy pedig a pesti Ghevra Kadisa? Mert én azt hiszem, nem kell nagyobb kultúrbotrány ebben az országban annál, hogy a zsidótörvény megoldásának szorgalmazása ' közben azt látjuk, hogy a kormány egyfelől minden úton-módon igyekszik ígéretekkel félrevezetni ezt a nemzetet, cselekedetei pedig azt mutatják, hogy Ma; gyarországon a zsidó faji és cionista vallási célok támogatására félmillió pengő szerepel a magyar állam hivatalos költségvetésében. (Paczolay György: Mit adott volna, ha nem nyilas a kultuszminiszter úr? — Derültség a szélsőbaloldalon.) Azt kérdezem a kultuszminiszter úrtól, hajlandó-e a magyar költségvetésnek ezt a szégyenfoltját eltüntetni és hajlandó-e ezt a félmillió pengőt a magyar nemzeti kultúra istápolására és erősítésére fordítani? (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: Az interpellációt a Ház kiadja a vallás-és közoktatásügyi miniszter úrnak., Következik Boér Ágoston képviselő úr interpellációja a pénzügyminiszter úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék azt felolvasni. vitéz Miskolczy Hugó jegyző (olvassa): »Interpelláció a m. kir. pénzügyminiszter úrhoz a köz- és magántisztviselők, nyugdíjasok és hasonló állásúak fizetésének rendezése tárgyában. Hajlandó-e a miniszter úr a lehető legrövidebb időn belül a köz és magántisztviselők, nyugdíjasok és hasonló állásúak fizetésének rendezésére nézve olyan intézkedéseket tenni, amely itézkedések folytán nevezettek megélhetése biztosítva látszik?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Boér Ágoston: T. Ház! Jól tudom, hogy a kormányzatnak nincs szüksége arra, hogy a gazdasági élet terén mutatkozó gyakran köztudomású tényekre, beteg jelenségekre felhívjuk a figyelmét, (Matolcsy Mátyás: Szóval beteg! — Vitéz Lipcsey Márton: Ugyan, már, de szellemes vagy!) mégis meggyőződésem, hogy a képviselőnek kötelessége olykor^ ilyen jelenségekkel is foglalkozni, először azért, mert. ezzel lehetővé válik a probléma szélesebb körű megvitatása, másodszor pedig azért, mert azt hiszem, hogy a Háznak legalább egy részéről egyöntetűen megnyilvánuló erős kívánság kibővíti a lehetőségek határait. Ilyen betegség napjainkban a köz- és magántisztviselők, nyugdíjasok és hasonló állásúak anyagi helyzete. Ha helyes az a valósággal közhelynek minősített megállapítás, hogy a tisztviselőtársadalom a nemzet gerince, és ha igaz az, hogy ez a társadalom igen nehéz helyzetben van és nagy nehézségekkel küzd, akkor le kell vonni ebből a megállapításból a gyakorlati következtetést és nem szabad tűrnünk, hogy a nemzet gerincét ez a betegség tovább támadja. (Ügy van! jobbfelől.) A baj forrása a gazdasági életünkben már két éve folyamatban lévő áremelkedés, amelylyel a tisztviselők és nyugdíjasok fizetése nem tartott lépést. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Méltóztassák megengedni, hogy itt egészen kivételesen ne a lehetőségekiből induljak ki és azután tárgyaljam, hogy a lehetőségekhez képest miképpen és hogyan kell a bajokon segíteni, hanem megfordítva, először azt állapítsam meg, hogy mire van feltétlenül szükség a jelentkező jogos igények kielégítése érdekében, és azután az arra illetékes helyek tárgyalülése 19Ul november 19-én, szerdán. 425 ják meg a segítés lehetőségét. (Helyeslés jobbfelől.) Vagyok bátor bejelenteni, hogy mi, illetve legalább is én. tisztelettel ragaszkodom a kérdés százszázalékos megoldásához, (Elénk helyeslés jobbfelől.) még akkor is, ha ez igen nagy nehézségekbe ütközik, mert általános nemzeti érdekekről van szó és a kérdésnek félig való megoldása nem volna célszerű, sőt azt hiszem, igen rossz benyomást váltana ki. Méltóztassék megengedni, hogy a tisztviselőtársadalom jogos igényeinek ismertetése céljából néhány szóval érintsem az illetménykérdés történetét. Fizetésrendezés legutoljára 1927 novemberében történt, amikor is az akkori pénzügyminiszter kijelentette, hogy a rendezés nem egyszersmindenkorra szól, mert az alsó fizetési osztályok számszerűleg elérték ugyan a világháború előtti színvonalat, a magasabb fizetési osztályokban adott fizetések azonban annak csak 70%-át tették ki, nem is beszélve a pénz akkori vásárló erejéről. Igazolja ezt az a körülmény, hogy a létfenntartási költségek indexszáma, az 1913. évi költségeket száz pont értékkel számítva, 1927 október végén 126-7 pontot tett ki. Az illetményeknek azt a színvonalát, amelyet az 1927. évi novemberi rendezés eredményezett, az 1931. és az 1933. években kiadott rendelkezések az államháztartás egyensúlyának helyreállítása céljából csak átmeneti hatályossággal, a fizetéseknél 17—32 százalókkal csökkentették. Az akkori pénzügyminiszter kijelentése szerint a csökkentésnél az illetményeket arra a mértékre kívánták leszállítani, amely körülbelül a megélhetési költségek időközi visszaesésének felelt meg. A csökkentések két okból is hatályosak voltak: először azért, mert időközben az államháztartás egyensúlybahozása megtörtént, másodszor azért, mert a megélhetési költségek ismét .jelentékeny mértékben emelkedtek. Már most ami a tisztviselők, még pedig a közszolgálati alkalmazottak fizetését illeti, erre nézve a csökkentések 1938-ban és 1940-ben tett intézkedésekkel teljesen hatálytalanítattak, sőt az időközben beállott változások és áremelkedések folytán a 4O0O. *zámú rendelkezésnek értelmében még 5-5%-kal emelkedtek ez év májusától^ kezdve. Legutoljára ,1927 novemberében állapíttattak meg a fizetések, ezért nagyon is indokolt, hogy az összehasonlítás a létfenntartási költségek akkori színvonalának a mostani színvonallal való egybevetése útján történjék. így az 1927 október 31-i dátummal számított 1267, majd a folyó évi szeptember 30-i dátummal számított 156*8 indexszám alapján 301 pont értékkülönbség mutatkozik. Éppen ezért a pontos számítás alapján tisztelettel kérem a kormányzatot, mélytóztassék a fizetéseket 24-6%-kal emelni. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) . Amikor a tisztviselői illetmények kérdését tárgyaljuk, lehetetlen a múlt tapasztalatain okulva azokból következtetéseket le nem vonni. Gondolok az 1929-as évre s az azután következő igen sanyarú évekre, amikor a pénz vásárlóerejének csökkenése folytán a legmagasabbrangú tisztviselő fizetése a napi 2 aranykoronát nem haladta meg és ennek a szomorú jelenségnek folyományaképpen — jól emlékszünk mindannyian — a kényszerűségből kitalált vagyonmentő vásárokon a tisztviselők és ú nyugdíjasok nagy értékei árverésre kerültek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e létfenntartási. költségek indexszámai csupán