Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.
Ülésnapok - 1939-213m
IV életképességét«, jóslatai a nemzet pusztulásáról »szólamok« voltak, amelyeket »nemcsak készpénz gyanánt nem fogadtunk el, hanem határozottan visszautasítottunk s egy cseppet sem bánjuk a közforgalomból azóta történt kiküszöbölésüket;« Még egy Beöthy Ákos is azt mondja, hogy a nemzetnek nem volt oka megbánni elfordulását Széchenyi lángeszű rögtönzéseitől, szóvirágaitól, tárgyi tévedéseitől ós alaptalon aggályaitól. Ügy érzem, hogy a trianoni csapást megért mai nemzedék másként ítél. VIII. Viszont nem tette magáévá Széchenyi a kor múlt- és hagyománytiszteletét sem, amennyiben az elfogult és maradi volt. »Én a konzervatív köntöst csak úgy viselhetném — jelenti ki — ha azt írnák rá, hogy ez maskara; minthogy az, amit Magyarországon én kívánnék konzerválni úgy áll ahhoz, aminek tisztítása és egészen újraalakítása után sóvárgok, mint legfeljebb 10 a 100-hoz.« Másutt ismét így szól: »Semmi sem áll csendesen a világon, még a naprendszerek is mozognak — tehát csak Magyarország vesztegeljen mozdulatlanul? Minekünk is mozognunk kell, akár akarjuk, akár nem s nehogy hátrafelé nyomjanak, lépjünk inkább előre. Nem nézek én annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni, valaha mik voltunk, de inkább átnézni, idővel mik lehetünk és mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbul, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk az|3trt hiábavaló reminiszcenciákkal, de birjuk inkább elszánt hazafiságunk és hiv egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradatra. Sokak azt gondolják, Magyarország volt; én azt szeretem hinni: lesz!« IX. Ezek a nyilatkozatok teljesen érthetők az alkotás tüzében égő nagy reformernél, aki azonban a múltnak csak a túlzásait veti el s egyáltalában nem radiltális. Nagy súlyt vet — mint maga mondja — »a modorra, tapintatra és taktikára.« »Én szelíd s konvulzió nélküli reformációt kívánok.« Széchenyi elsősorban az ősi néphibákból, tehát a szenvedélyekből akarta kigyógyítani nemzetét s így mindenképpen kerülni akarta azokat a problémákat, amelyek fellobbanthatják e káros szenvedélyeket. Féltette népét a forradalomtól, amelyről azt mondja, hogy »reánk nézve a legveszélyesebb halálos betegség.« Amíg a magyarság erkölcsileg, értelmileg és gazdaságilag előbb nagyon meg nem erősödik, addig szerinte végzetes volna a soknyelvű országban élére állítani a nemzetiségek és az Ausztriával való viszony • kérdését, mert — ahogy az ő különleges nyelvén mondja — a gyenge magyar fazék könnyen összetörhet e vasfazekakon. Nem alapelvi, hanem sorrendi, vagy hogy tőle eredő szót használjak, »modor«beli különbség választotta el Kossuthtól, hogy úgymondjam: a stílus különbözősége állott kettőjük között. Dehát »le style c'est l'homme« és ez fokozatosan áll Széchenyire, akinél ez a kérdés a nemzet jövője fölött érzett kínzó aggodalommá és egész lelkivilágát felzaklató problémává vált s lényegében ez lehet az, amire betegsége és talán elmúlása is visszavezethető. X. Érzékelhetjük mindezekből, hogy Széchenyi egész eszmevilága és műve mennyire magyar, mennyire eredeti és mennyire egyéni. Nem is érthetjük meg őt a külső tényekből egyéniségének vizsgálata nélkül. Személyét illetően nyolc évtized hosszú idő, mely alkalmas volt sok félreértésnek, egyoldalúságnak eloszlatására és az az érzésem, hogy minél inkább távolodott el életétől időben, annál közelebb jutott a nemzet Széchenyihez méltányló megértésben, úgy hogy a személyiségében rejlő szubjektív értékek is szerepelnek ama belső okok között, amelyek szellemének eleven hatóerejét magyarázzák. Világosan áll előttünk, hogy történelmünk talán egyetlen olyan államférfiút sem ismer, aki annyira felelősséget érző és öntudatos volna, mint Széchenyi, aki állandó lelki önsanyargatással, szinte vivisectióval készíti elő önmagát hivatására, és később is folyton lelkiismeretének számonkérő széke elé idézve önmagát, gyötrődve vizsgálja cselekedeteinek helyességét. Izzó fajszeretet, mély vallásosság, humánus gondolkodás, magas erkölcsi eszmények hevítik. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni imádságát, mellyel 1826-ban reformétori működését megkezdi: »Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi, minden órai imámat. Töltsd be szívemet angyali tiszta szeretettel Irántad s hazám, embertársaim, honfiaim iránt. Világosíts fel engem egy Cherub lángszellemével, erős eszével. Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetni a jónak mag vfáit a gonosztól. Add tudtomra, mit tegyek s miként kezdjem, hogy neked egykor a reám bizott tőkéről beszámolhassak. Gondolkodni akarok és dolgozni, éjjel és nappal, egész életemen át. Segítsd sikerre azt, ami jó; tipord el csirájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne. Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban. Engedd, hog^y igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon & úgy fogjak hozzá akármihez.« Nemcsak a legnagyobb, de a leghívebb magyar is volt. »Mióta élek, kimondhatatlan vágy létezik lelkemben; Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben« mondja egy helyen sí midőn betegen fekszik aldunai útján, ezt a vallomást teszi: »Mindennapi imám a legfőbb lényhez ez^ volt: vegyen magához, ha ezentúl Magyarországnak s az emberiségnek haszontalan tagja lennék, de adja vissza egészségemet, ha valami jót tehetek.« »Nálamnál őszintébb és hívebb magyar egy sincs, erre esküszöm« — mondja másutt — »és azért mégsem tudom felejteni, hogy önálló, halhatatlan lelkű szabad lény vagyok, ki előtt halandó lényem porban áll s ezért hallgatnia kell bennem a magyarnak, ha annak vágyai az igazságos emberrel jutnak ellentétbe.« Fajának, nemzetének sorsszerű megtestesítője s egyben egyetemesen emberi. Talán sehol sem nyilatkozik ez meg oly világosan, mint azokban a szavaiban, melyek most leleplezendő emléktáblánk márványába vannak vésve: »Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni s szeplőtlen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve végcéljához az emberiséig feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-é ennél tisztább érzés.« A vadul lángoló érzelemnek és hideg észnek, a derű- és borúlátásnak állandó tusakodása Széchenyiben, amit a politikai lélek tudós vizsgálója az ő lelki dualizmusának nevez, érzékeny lelki alkatának kilengései, amelyek rendkívül finom intuiciójával és lobogó fantáziájával kapcsolatban néha profitai sötét jóslatokban robbannak ki, az a feltűnő jelenség, hogy ő, a reformok atyja ezért utóbb keserű Önváddal illeti magát és az 1840-es évek-