Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-200

Az ' országgyűlés- képviselőházának amely fölötte van, a normális árnak, kincstári illeték és adó. Ilyen körülmények között ezen a befőzési cukron háromszoros kincstári adó és illeték, van, így! jön ki a 2 pengő fölötti ár^ Most, ha a munkásgyermekek számát tekintem Magyarországon: a csaláldpénztár, amely nekik az ötpengős hozzájárulásokat fizeti, 214.000 gyermeket tart számon. Ennek a 214.000 gyermeknek 3 kiló cukrot állapítottak meg fejenkint. Ez jelent volumenben 600.000 kilogramm cukrot. Én nem. hiszem hogy ez a 600.000 kilogramm cukor, egy jelentéktelen mennyiségtől eltekintve, tényleg arra a célra használódnék fel, hogy abból munkásgyermekek fognak majd ősszel lekváros kenyeret enni. Hiszen olyan magas ár ez a 2.14 pengős ár, hogy azt a munkáscsalád képtelen megfizetni. A másik oldalon látom hogy ugyanígy 600.000 kilogramm cukrot, — amennyit a kormány külön ellátmányként juttatott a munkásgyermekek élelmezésére — kaptak a cukorrépatermelő gazdák. Az ősz folyamán kereken 120.000 v'agónt kitevő répát vettek át a cukor gyárak a gazdáktól és ez után 5 kilogramm cukrot számítva vagónonkint, ez a mennyiség szintén 600.000 kiló cukrot tesz ki. A külehjbség a munkások cukrával szemben az, hogy itt az adót és illetéket elengedték. Ha ezt a kettőt szembeállítjuk, nem hiszem, hogy a földbirtokos urak közül, aki ezt látja, bárki spontán ne mondaná azt, hogy inkáblb ő vállalja a háromszoros kincstári adót és illetéket, s kapja a munkásgyermek adómentesen a cukrot. (Szöllősi Jenő: Keresse ezeket a birtokosokat, de nem találja!) Ezekben voltam bátor megindokolni, hogy én helyesebbnek láttam volna, ha a minisztériram fel sem állítódik és a közellátási kérdé« sek, a termelési problémák intézésével együtt, azokon a tárcákon belül nyertek volna megoldást, amelyek a mezőgazdasági termelés és az ipari termelés irányításával kapcsolatban az áruelosztásra hivatottak. Állítom azt is, hogy az intézkedések, amelyek tétettek, sokkal kevésbbé szolgálták a közellátás nyugodt menetének előmozdítását, mint inkább zavarokat keltettek, s állítom azt, hogy ahol ma az országban a zsír- és kenyérellátás terén látszólagos nyugalom van, csak annak tulajdonítható, hogy külső hatósági emberek szembehelyezkedtek az előírásokkal, s nagyobb szám bejelentésével, vagy egyéb, kerülő utakon biztosítottak többet a lakosságnak, mint amenynyit részükre a rendelkezések megengedtek. Még sem lehet azt állítani, — ha a nyugalmat csak úgy lehet biztosítani és rendes ellátást csak úgy lehet nyújtani, ha megkerülik a kormányzati rendelkezéseket, •— hogy ezekkel az intézkedésekkel, *7 amelyekért utólag a hivatalos felsőbbség részéről ezek a hatósági közegek dicséretben részesültek, — .a kormányzat tekintélyét elő lehetne mozdítani, (Ügy van! a szélsÖbaloldalon.) Áttérek most a miniszter úr következő témájára: az árkérdésre. Amikor a miniszter úr az árkérdésről beszélt, az árstabilitást értelmezésében bizonyos mértékben összezavarta az árrögzítéssel. Ez terminológiai kérdés. Ö azt-állítja, hogy nekünk stabil árpolitikát nem lehetett volna csinálnunk, mert ez a mezőgazdaság érdekeinek ártott volna. Tisztázzuk a fogalmakat. Mi stabil árpolitika alatt nem azt értjük, hogy az 193íí-es árnívó rögzíttessék és ez stabilizáltassék; ez KÉPVISELŐHÁZI NAPLÖ X. 200. illése 19UÎ június 25-én, szerdán. 235 alatt azt értjütk, hogy egy általunk tetszés szerint kialakított árnívó, — amely az akkori árnívótól olyan mértékben térhet el, amint azt a kormányzat akarja, — hosszabb időre stabilizáltassék, helyesen csak olyan mozgások történjenek, amelyet a kormányzat tudatosan és szándékosan — egy bizonyos cél megvalósítása érdekében — saját magától akar. és nem fordítva, — mint ahogy ma van — hogy a kormány stabil árpolitikát akar, de közben minden cikknél szándéka ellenére rá szorítják arra, hogy bizonyos emeléseket eszközöljön. Ez a különbség tehát. (Horváth Ferenc: Lényegbe vágó!) Amikor a miniszter úr azt hirdeti, hogy ö-k nem csinálhatnak stabil árpolitikát, mert a mezőgazdaságnak tettek szolgálatot azzal, hogy az árakat hagyták fölfelé mozogni, ténykedéseik ezt megcáfolják, mert minden törekvés a kormányzat részérő» ma is az, hogy az árak emelkedését meggátolják. Utalok ezzel kapcsolatban egyetlen egy példára, a tejkérdésre, amely a magyar mezőgazdaságnak és a magyar nemzetgazdaságnak ogyik rendkívül fontos kérdése a jövőben. Itt sem történik hónapok óta más, mint az, hogy a kormány mindent elkövet egy minden tekintetben indokolt és egészséges tejáremelés, meggátlása érdekében, holott a túloldalon lévő ágrárképviselő urak is látják, — mint ahogyan látták a sertés- és búzakérdésnél is, — hogy a dolgok rosszul mennek, mert hiszen csökken a tejtermelés, csökken tehenészeteink állománya; azonban semmit sem tesznek a helyzet megjavítása érdekében és hagyják, hogy ez a kérdés olyan stádiumba kerüljön, ÍImelyben már sokkal nehezebben lesz megoldható, mint a sertéskérdés. Mert tudvalevő, hogy a tehén megnövekedéséhez négy év kell, inig a disznó megnövekedéséhez csak néhány hónap szükséges. (Szöllősi Jenő: Ügy megvédték a fogyasztókat, hogy már nem kapnak tejet!) Én tehát megállapítom, hogy a stabil árpolitika amelyet mi hirdetünk, távolról sem az az árrögzítő politika, amelyet a kormány gyakorlatilag folytat. Ellenkezőleg: ez egy okosan fölépátett árrendszer, amelyben minden termelési ág: a gabonatermelés, az olajos magvak, az ipari növények s végűi az állattenyésztés — harmonikusan megtalálja a maga élethetőségét. Eátérek most egy másik problémára, a szervezeti kérdésekre. Erre vonatkozólag bizonyos ellenmondás található fel a pénzügyminiszter úr és a közellátási miniszter úr felszólalásaiban. Nevezetesein a közellátási miniszter úr azt mondja (olvassa): »Az én tárcanélküli munkaközösségein körébe tartozó valamennyi hivatalnál iparkodom a hivatalnoki kar munkateljesítményét azzal a hatalmas értékkel emelni, amit a közhivatalnoki esküvel összefüggő sok mindenféle nagy előny jelent.« Ez, azt hiszem, magyarul és röviden azt jelenti, hogy az alája rendelt hivatalokat ő államosítani kívánja. Ezzel szemben — és nem párhuzamosan — a pénzügyminiszter úr bejelenti az érdekképviseleti reformot. Most már igazan ideje volna e kérdésnek legalább a kormányon belül való tisztázása, hogy már most ezekben a nagy problémákban, amelyek előttünk állanak és amelyek lényegét én abban jelölhetném m&g> hogy az államhatalomnak immár elkerülhetetlenül magára kell vennie a magáíngazda34