Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

54 ' Az országgyűlés képviselőházának 167. ezek az intellektuelek, akiknek a száma ezer és i ezer, abba az alvilágba sodródnak, amelyben ők mint szárazra vetett hal, vergődnek és menthetetlenül elvesznek a tisztességes emberek számára. Társadalombiztonsági okokból mondom, hogy fontos ennek a javaslatnak az elfogadása, hogy ezeket az embereket onnét megmentsük, nehogy az a bűnöző alvilág, amely eddig az alsó néprétegekből került ki, ezekkel az intellektuelekkel elit-réteget kapjon és így nemcsak a személy és vagyonbiztonság szempontjából legyen veszedelmes, hanem abból a szempontból is, hogy a társadalmi rend állandó felforgatói lesznek. Mert ezek az intellektuelek, akik az ő bűneik következtében nem tudnak elhelyezkedni s akik úgy érzik magukat, mint ennek a társadalomnak a kivetettjei, akiknek veszteni valójuk nincs: készek a társadalmi felforgatásra, miután látják, hogy a jelen viszonyok között nem tudják elérni azt, amihez úgy érzik, joguk van. Elhiszem, hogy vannak olyanok is, akiket már nem lehet megmenteni, akik már olyan mélyre zuhantak, hogy egyszersmindenkorra elvesztek. De éppen társadalompolitikai okokból meg kell mentenünk az előbb említetteket azért, hogy lecsapoljuk ezt a mocsarat és megakadályozzuk azt, hogy ez az alvilág az intellektuelekben újabb utánpótlást kapjon. Ügy vélem, hogy ennek a javaslatnak a benyújtásával a miniszter úr nemcsak keresztény, hanem az imént elmondottakból kifolyólag nemzeti célt is szolgál, amire nekünk fel kell figyelnünk. Ezt a javaslatot ebből a kettős szempontból nem tudjuk eléggé értékelni, mert roppant nagy kihatással van az egész társadalmi életre. Félre kell tennünk minden rosszul vélelmezett előítéletet azokkal szemben, akik (bűnbe estek, de azért vezekeltek és tisztességes, becsületes törekvésük, hogy visszatérjenek a társadalmi életbe; nem szabad, hogy ezek azt érezzék, mintha ez a társadalom őket magából kivetette volna. De ennek a javaslatnak óriási nagy előnye az is, hogy hozzájárul ahhoz, hogy a további bűnözéseknek elejét lehessen venni. Itt valósul meg az a közmondás, hogy nem azért büntetnek, mert bűnözött, hanem azért, hogy ne kövessen el újabb bűnt. Az a tudat, hogy bizonyos idő elteltével rehabilitálva lesz, hozzá fog járulni ahhoz, hogy még jobban fog iparkodni távoltartani magát a vétkezéstől és bűnözéstől, hogy megfeleljen azoknak a feltételeknek, amelyeknek eleget téve a rehabilitációt ránézve kimondják. Nagyon helyes, hogy ennek kimondását a miniszter úr egyes bíróra bízta, eleget akarván tenni annak a diszkréciónak, amellyel ezt a kérdést kezelni kell, mert hiszen sok fiatalkorú bűnös van, akinek sem a felesége, sem a gyereke nem tudja, hogy a férje, illetve apja büntetett előéletű; ha ez a rehabilitáció diszkréció mellett történik, lehetővé válik, hogy emelt fővel ott éljen családja körében. De nem tudom helyeselni az utolsó szakasz intézkedését, amely a rehabilitáció kimondása után továbbra is nyilván kívánja tartani az elí teltetést. Igaz, hogy csak abban az esetben fogják ezt közölni, ha a miniszter vagy más hatóság kéri, de vagy megérdemelte az illető a rehabilitációt, vagy nem. Ha megérdemelte, akkor miért kell továbbra is előjegyzésben tartani azt, hogy meg volt büntetve? Ha pedig nem érdemes rá, a kérelmet úgyis el kell utaülése 19 UÖ december 11-én, szerdán. sítani! Előfordulhat például az az eset, hogy a községi elöljáróság a minisztériumon keresztül kéri valakinek adatait és miután a minisztérium kéri, kiadják. Az indokolásban benne van, hogy ez azért van, mert ha esetleg később újból bűnbe esnék, ez súlyosbítja helyzetét és minősített vétséget követ el különösen akkor, ha lopásról, orgazdaságról és más ilyen nyereségvágyból elkövetett bűncselekményekről van szó, Nem tudom, mi a fontosabb: az-e, hogy amikor megadják neki a rehabilitációt, egjszersminüenkorra eltöröljék bűne minden nyomát, hogy; szégyenfolt nélkül abban a biztos tudatban járhasson, hogy róla sehol semmi feljegyezve nincs, avagy pedig fontosabb és helyesebb volna inkább kitolni a határidőt, hogy az összeessék azzal az idővel, amikor azt végérvényesen lehetne törölni. Még egy másik kifogásom van a javaslat ellen tëâ ez a 4. §-sal kapcsolatos, ahol azok a feltételek vannak szabályozva, amelyek alapján valaki rehabilitációra igényt tarthat. E paragrafus harmadik pontja azt mondja: »Az elítélt a bűncselekményével okozott kárt tőle telhetően jóvátette.« Az indokolás pedig azt mondja (olvassa): »A kár megtérítése vagy legalább is a megtérítésre törekvés szinte ön-, ként értetődő feltétele a jogkövetkezmények elengedésének. A jóvátételre való jóhiszemű, és komoly törekvés nélkül a bűnös múlttal szakítást és a jogrenddel megbékélést lélektanilag el sem lehet képzelni«. Ha ez a törvényjavaslat úgy marad, mint ahogyan van, akkor nem fogja célját mindenben és mindenkor elérni. Miért? Azért, mert ha a kártérítés, a kár jóvátétele egyik feltétele a rehabilitációnak, akkor ebből az fog következni, hogy mivel a büntetett előéletű sehol elhelyezkedni nem tud és családjával együtt * nyomornak van kitaszítva, nem lesz soha abban a helyzetben, hogy pénzt kereshessen és az okozott kárt jóvátegye. Ahhoz, hogy az okozott kárt jóvátehesse, az szükséges, hogy ne legyen büntetett előéletű. Itt egy circulus vitiosus van és igen kérem a miniszter urat, hogy ezt méltóztassék figyelembe venni, mert ez így ebben a fogalmazásban nem maradhat meg. Ha vagyonos volt az elítélt, akkor polgári peren keresztül úgyis érvényesítették vele szemben a kártéritési igényt és a kártérítést elrendelő ítélet végrehajtását is biztosították, de abban az esetben ha egy munkásról, egy tisztviselőről vagy más egyéb vagyontalan emberről van szó, aki rehabilitációját kéri, miután vagyona nincs és keresete sincs, teljesen illuzóriussá válik az egész rehabilitációs törvény. Éppen ezért ezt kérném valahogyan az igazságossággal összeegyeztetni, mert máskülönben nem fogják élvezni ennek áldásos hatását és következményeit éppen azok, akikre tulajdonképpen elsősorban gondolunk és akikről mai beszédemben megemlékeztem, mert azok a bűnbeesettek, akikről mondottam, hogy boldogulásukhoz feltétlenül szükségük van erre a rehabilitációra, nem fognak benne részesülni. Még egyre szeretném felhívni a miniszter úr figyelmét, ez pedig az volna, hogy súlyos időket él az ország, ki tudja milyen jövő elé leszünk állítva s akkor szükség lesz minden emberre, a becsületes, tisztességes emberre éppen úgy, mint a már megbűnhődött emberre. Hív majd a haza; a haza érdekében megszerzett érdemek biztosítsanak jogosultságot arra, hogy az illető az ő rehabilitációjához hozzá tudjon jutni. El tudom képzelni, hoary az életben valaki megbotlott, büntetett előéletű lett,