Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

52 Àz országgyűlés képviselőházának 167, illetékkiszabásról szólt. A javaslat 14. <§-a t. i. megengedi azt, hogy az igazságügymininszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg rendeletileg illetékeket állapíthasson meg az egész eljárásra nézve. Az indokolás azt mondja, hogy miután az igazságügyminisztérium úgy érzi, hogy itt a hatóságokat igénybe fogják venni, meg kell állapítani az, illetékkötelezettséget. Errenézve legyen szabad a következőket mondanom. Mivel magának >a kérelemnek elintézéséhez sok okmány szükséges, mindenféle irat beszerzése szükséges a tisztességes életmód adatokkal való megvilágítása céljából, ennélfogva a bélyegkötelezettséget már ezeknél az .alkalmaknál le fogják róni a kérelmezők. Azt hiszem, ezzel eleget is tettek kötelességüknek, tehát nem volna méltányos őket még külön illetékkel sújtani és ezzel kvázi elriasztani. Hiszen ha a minisztérium magas illetéket állapítana meg rendeletében, akkor ez alkalmas volna arra, hogy a szegény emberek egyszerűen lemondjanak erről az egész eljárásról. Mivel ez nem lehet a cél, merthiszen akkor nem csinálnák meg az egész intézményt, ennélfogva a helyes az volna, ha az illetékmentességet a vádlott, az elítélt cselekményei szempontjából továbbra is ' fenn méltóztatnék tartani. Legyen szabad még egy szempontot a miniszter úr figyelmébe ajánlanom. A törvényjavaslat azt mondja, hogy ezt az eljárást csak maga az elítélt kérheti- A Balogh-féle javaslatban az volt, hogy az elítélt^ vagy helyette törvényes képviselője vagy házastársa is kérheti. Elvégre itt sokféle eset elképzelhető és ezért azt tartanám helyesnek, ha meg méltóztatnék engedni azt is, hogy ne csak maga az elítéli hanem törvényes képviselője vagy házastársa is kérhesse az eljárás megindítását, hasonlóan a bűnvádi perrendtartás 53. ^-ához, amely megállapítja a védőválasztás jogát, amikor azt mondja, hogy minden bűnvádi ügyben a peres eljárás bármelyik szakában élhet a terhelt védő közreműködésével; ha azonban ő ezt nem teszi, akkor helyette házastársa, törvényes kécviseilője, fel- vagy lemenő ágbeli rokona is kérheti ezt. Azt hiszem, ezt be lehetne itt venni a törvényjavaslatba, merthiszen előfordulhatnak olyan esetek, amikor ennek szüksége bekövetkezik. Igen t. Képviselőház! Csak néhány megjegyzést tettem és néhány dologra hívtam fel a miniszter úr figyelmét, de ezzel nem akarok semmit sem levonni abból a nagy értékből, amelyet ennek a javaslatnak a benyújtása és tartalma jelent. Ugyanis ennek a javaslatnak a lényege az, hogy az elítélt ismét visszatérhet a polgári életbe. A lényeg az, hogy a jognélküli pária ismét jogosított emberré lehet. A lényeg az, hogy az elesetett, a bűnbeesettet és bajbajutottat ez a javaslat felemeli és egy erkölcsi menedékhelyen keresztül visszatéríti a társadalom közösségébe. Ez a lényeg és éppen azért, mert ez a lényeg itt kii van fejezve, a javaslat érdeme ellen tulajdonképen semmiféle kifogást, semmiféle megjegyzést tenni nem lehet. Amikor pedig azt látom, hogy ha javaslat törvénnyé válik, a magyar törvényhozás meg fog bocsátani a bűnösöknek, akkor ehhez még csak azt fűzöm hozzá; szeretném azt is látni, hogy megbocsát az ártatlanoknak. A javaslatot elfogadom. (Helyeslés és taps a baloldalon. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? viléz Miskolczy Hugó jegyző? Reibel Mihály! ülése 19UO december 11-én, szerdán. Elnök: Reibel Mihály képviselő urat illeti a szó. Reibel Mihály: Mélyen t- Ház! Amikor az igazságügyminiszter úr a rehabilitációról szóló törvényjavaslatot a Ház elé terjesztette, eleget tett annak a régi követelésnek, amelyet keresztény oldalról évtizedeken át hangoztattak. Nemcsak az tette szükségessé a javaslat benyújtását, hogy a szomszédos államokban majdnem mindenütt bevezették már intézményesen a rehabilitációt, hanem az is hogy ma, amikor keresztény politikáról beszélünk, annak nélkülözhetetlen velejárója az a törvényjavaslat, amelyet most tárgyalunk. A keresztény politika nem lehet csak üres jelszó, a keresztény politika maga a keresztény élet. Ennek a keresztény életnek egyik velejárója — amint Makray képviselő barátom erkölcspolitikai szempontokból ezt már kifejtette előttünk — a krisztusi megbocsátás elve. Nagyon helyesen megjegyezte, hogy amikor valakit megbüntetnek, akkor az nem lealázás akar lenni, hanem eltérítés arról az útról, amelyre az illető tévedt és visszavezetés akar lenni a tisztességes emberek társadalmába. De szükség van erre a rehabilitációs törvényre társadalompolitikai és szociális indokokból is. A mai kor, amelyet a legjellemzőbben a szociális törekvések korszakának lehetne nevezni, amelyben a legfőbb törekvés a szociális igazság érvényesítésére irányul, nem zárkózhatik el az elől az igazság elől, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy tisztes séges és becsületes munkával megkeresse mindennapi kenyerét. Senkit sem lehet elzárni attól, hogy két keze tisztességes, becsületes munkájával biztosítsa a maga és övéi mindennapi életét. Griger Miklós volt képviselőtársamnak volt egy mondása, amely így hangzott: Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy éhenhaljon. Ez a megállapítás érvényes minden egyes emberre, legyen az akár tisztességben, becsületben /( megöregedett munkás, akár pedig egy a bűnéért már vezekelt és a társadalómba visszatérni kívánó munkás (Helyeslés.), mert mindkettőnek egyformán joga van arra, hogy módja és lehetősége legyen ahhoz, hogy becsületes munkával megszerezhesse kenyerét. Éppen ezért lehetetlennek tartottuk imindig azt, hogy egy embernek joga legyen valaki felett pálcát törni egy egész életre, joga legyen őt úgy megbélyegezni, hogy szinte a társadalomnak kivetettje legyen. Mindenkinek perhorreszkálnia kell azt a magatartást, amely szinte kiközösítette a becsületes munkából a megtért bűnösöket és rákényszerítette akaratlanul is őket arra, hogy belőlük hivatásos bűnözők legyenek. Az indokolás nagyon helyesen és találóan azt mondja, hogy a magyar büntetőtörvénykönyv nem ismer infámiát, mert a mellékbüntetések — pl. a hivatalvesztés, a politikai jogoktól való megfosztás — nem az egész életre szólnak, hanem csak bizonyos ideig állnak fenn, úgyannyira, hogy amikor az idejük lejár, lehetősége nyilik annak, hogy az a megbüntetett, aki büntetését leülte, akinek büntetési ideje lejárt, még közhivatali állásban is elhelyezkedhessék. Ez így, ahogy le van írva, nagyon szép, de mindannyian nagyon jól tudjuk, — és maga az indokolás is elismeri, — hogy ez mind a múlté, mert ez ma már lehetetlenség. Nemcsak, hogy közhivatali állásban nem foglalhat helyet, hanem hatósági engedélyhez kötött foglalkozást