Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-189

Az országgyűlés képviselőházának 18 m ölni egymással. Jár tehát neki a táppénz, de eddig nem kapta meg. Amikor tehát először elmentem, kijelentették, hogy nem kaphat táppénzt, mivel megkapta gazdájától rendes fizetését, gazdája viszont a betegség ideje alatt, amikor nem dolgozik a cseléd, nem köteles fizetni az utána járó biztosítási díjat. Később azután mégis kitűnt, hogy kérik ezt a díjat. Annak ellenére, hogy időközben ki is volt jelentve a cseléd és nem volt szolgálatban, mégis kérik a biztosítási díjat, azt a havi 5 pengőt és ennek ellenére betegsége ideje alatt egy fillér táppénzt sem kapott az a biztosított. Én kérem a belügyminiszter urat -r- minthogy az ő hatáskörébe tartozik az ebben az ügyben való intézkedés — hogy ezt a dolgot úgy intézze el, olyan utasítást adjon, hogy tiszta képét kapjon a cseléd is, hogy betegség esetén mi a járandósága és ugyanígy a gazda is tudja, hogy mi a kötelezettsége, mert az én nézetem az, hogy ha egyszer a biztosító társaság a díjat az ilyenekre is kiveti, neki is van kötelessége azzal a beteggel szemben (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) és nem mentesítheti a betegbiztosítót az, hogy a gazda fizet, vagy nem fizet, hanem ettől függetlenül jár a beteg cselédnek a táppénz. Ez megvolt Csehszlovákiában is. Ezt a joggyakorlatot ennél a szociális intézménynél fenn kell tartani. A felvidéki gazdák nem is tiltakoztak ellene, sőt örömmel vették tudomásul a visszacsatolás után, hogy itt ezt a jogot fenntartották. De nem is, lehetne ezt elvenni, mert akkor azok a gazdasági munkások nagy hátrányban részesülnének, már csak azért is, mert ők már hosszú évtizedeken át befizették a rokkantsági járulékot és az aggkori járulékot is. Ezt tehát már alapjában véve sem lehetne eltörölni. Kérem a belügyminiszter urat, teremtsen itt rendet, hogy mindenki tudja, hogy kinek mi a kötelessége és mi a járandósága. Ha a betegsegélyező beszedi a díjat, akkor nézetem szerint kötelessége is van a cseléddel szemben. Nemcsak egy ilyen eset van, hanem három ilyen esetre vonatkozó adatok is vannak nálam. Például a második esetben a biztosított munkásember még a csehek idejében meghalt és családja a felszabadulás után is még egy évig kapta a csehek által folyósított, a család eltartására szolgáló díjat. Most a betegsegélyező ennek fizetését beszüntette. De van itt egy harmadik ilyen eset is. Nagyon kérem a belügyminiszter urat, hogy ezt a szociális alkotást továbbra is tartsa fenn, (Matolcsy Mátyás: Ha nem épít, legalább ne romboljon!) hogy ezeknek a szegény munkásoknak a befizetett pénze el ne vesszen és véres verejtékük árán befizetett összegeik után öregségük és betegségük esetén támogatást kapjanak. Itt a trianoni Magyarországon évente csak 2 pengőt fizettek egy gazdasági cseléd után, ezért az a biztosító társaság nem is nyújthat valami nagy segélyt, viszont, ahol évente 60 pengőt fizet egy mezőgazdasági cseléd, legalább betegsége idején a táppénzt és rokkantsága esetén a rokkantdíjat fizessék meg neki. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Kérem a belügy miniszter urat, hogy ebben az ügyben sürgősen intézkedjék, már annál is inkább, mert sok szegény emberről, vagyontalan munkásról van szó és mégis csak indokolt, hogy azt, amit a cseh állam megadott nekik, a mi íiazánk is adja meg nekik és ne csorbítsuk az ő szerzett jogaikat. (Úgy van! ülése 194-1 április 2-án, szerdán, 583 Úgy van! Taps a bal- és a szélsőbaloldalon. — Bodor Márton: Illik, hogy itt is megkapják! — vitéz Jaross Andor: Üj szociális biztosítást!) Elnök: Az interpellációt kiadja a Ház a belügyminiszter úrnak. Következnék if j. Tatár Imre képviselő úr interpellációja a belügyminiszter úrhoz, a képviselő ÚT azonban interpellációja elmondására halasztást kért. Méltóztatnak a halasztáshoz hozzájárulni? (Igen!) A Ház a halasztást megadja. Következik Palló Imre képviselő úr interpellációja a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrihoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Spák Iván jegyző (olvassa): »Interpelláció a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz a vezetése alatt álló minisztérium érthetetlen szociálpolitikája tárgyában. Tudja-e a miniszter úr, hogy több olyan VKM. rendelet van, amely szociálpolitika cégére alatt éppen a súlyos helyzetben élő tanári társadalom életét nehezíti? Tudja-e a miniszter úr, hogy az 53.850/1941. sz. rendeletében bizonyosfokú felületesség tapasztalható és annak tartalma a polgári iskolai tanárságra egyenesen bántó? . Hajlandó-e a miniszter úr a polgári iskolai tanárságot a megillető egyenlő elbánásban részesíteni? Hajlandó-e olyan szociálpolitikát gyakorolni, amely nem sérti a tanárság érdekét sem, amely nem a mások zsebéből jótékonykodik?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Palló Imre: T. Ház! Azt hiszem, valamenynyien hálásan emlékezünk arra, aki írni-olvasni, számolni tanított bennünket, de arra is szeretettel emlékezünk, aki sokszor talán szeszélyesen, de mindig teljes odaadással oltotta belénk a magasabb tudományok igazságait. Különösen annál a tanárnál tudtunk igazán haladni, aki nem gondterhelten jött közénk, hanem az elégedett élet derűjével. Nem is tud odaadással nevelni az, aki tele van az élet, a hétköznap panaszával, az élet nehézségének súlyával. Bűnös az a kormányzat, amely a nemzetnevelői tábort nem helyezi olyan anyagi viszonyok közé, hogy az gondmentesen, derűsen munkálkodva, csak az ifjúságnak élhessen. Nem kívánok a tanárság szégyenletesen alacsony fizetésével foglalkozni, ezt feltártam példákkal a költségvetési vita alkalmával, csak egyes olyan vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeleteket kell erős bírálat alá vennem, amelyek szociálpolitika cégére alatt egyenesen sértik az amúgyis súlyos helyzetben élő tanárságot. Lássuk, melyek ezek! A középiskolai tanárságnak a régebbi években joga volt minden beiratkozott tanulótól 50 fillért beszedni jóléti intézményeinek létessítésére és fenntartására. Erre a célra ez volt az egyetlen lehetősége, mert hiszen a tanárság sohasem élt olyan nagyszerű anyagi körülmények között, hogy a maga anyagi forrásaival biztosíthatta volna magának a jóléti intézményeit. (Rapesányi László: Mindig mostohagyermek volt!) Saját anyagi erejével ilyesmit sohasem tudott volna alkotni, tehát szükség volt a tanulóknak, a szülőknek évi 50 filléres támogatására, szükség volt erre az alapra. Éveken át szedték is az 50 filléreket, létesültek is igen