Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-189

548 Az országgyűlés képviselőházának akinek erre a jegyét kiadták. Az egyik községi bolt előtt sorbanálló asszony például megszámolta azt, hogy, összesen 26 vásárló kapott a felsorakozott 120 várakozó közül az aznapi kiosztáskor lisztet. Ez még a jegyrendfezer előtt volt. Nem tehető fel, hogy egy nagy kerületnél, a Teleki-tér elosztó üzletnél összesen 26 félkilogramm lisztet adtak volna ki elosztásra, aminek kiosztása után, miután ez elfogyott, a többi várakozó számára nem marad lisztmenynyiség. Nines, aki ezeket az elosztó szerveket, elosztó intézményeket, vagy üzleteket ellenőrizné, hogy, mit csinálnak azzal a mennyiséggel, amelyet elosztás céljából hozzájuk juttatnak. A lisztjegynél, illetőleg a lisztkészlet bejelentésére vonatkozó rendelkezéseknél még jobban éreztük azt, hogy nem kérdezték meg a közvetlen gyakorlati szakértőket, nem kérdezték meg a háziasszonyokat. Megállapítottak, mint készletet egy egykilogrammos mennyiséget, amelyben benne van a liszt, a dara, a száraztészta is. Megállapíthatom, hogy soha nem látott háztartást, még szegény háztartást sem az, aki ezt a készletmennyiséget ebben a rendeletben megszabta. Azonkívül a jegyre kiadott 20 deka mennyiség vájjon mire elég? Sem hússal, sem tejjel, sem tojással nem tudja ma a szegény asszony ellátni a gyermekeit, a 20 dekából még elegendő tésztát sem tud nekik adni. Amint egyik képviselőtársam közbeszólásában mondotta, még a lóhúsért is sorba kell állni. Igen, a lóhúsért is sorbaállanak, rendkívül hosszú sorokban, mert ha a szegény asszony már tésztát sem tud gyermekeinek adni, valamivel csak meg kell tömni az éhes gyomrukat. De itt, a búzaliszt adagolásánál meg kell jegyeznem azt is, hogy a bécsi vásárról a múlt héten hazajött kereskedők hoztak magukkal bécsi kenyeret, amely tiszta búzakenyér, egyetlen szem kukorica sincs benne, holott mi vagyunk az agrárország, mi vagyunk a búzatermő ország. (Malasits Géza: Innen viszik ki!) Ez a javaslat most a készletbejelentésnél egy új fenyegetést is tartalmaz. Az 1. § 4. pontja nem tesz különbséget a termelőnél található nagyobb, vagy a közvetlen fogyasztónál található minimális, kisebb készlet hamis vagy hiányos bejelentésének a kérdésében. Ez most újból felidézi, vagy súlyosbítja azt a már fennálló veszedíelmet, hogy, a rossz szomszéd denunciálása következtében az uzsorabíróság majd félkilós többletek miatt is vétséget állapíthat meg. Láttuk ezt a kis kofának az egyfilléres t drágítása ügyében hozott uzsorabírósági ítéleteknél, akiket aránylag sokkal siíiyosabban ítéltek el, mint a valóban uzsoráért, a valóban valutáris vagy közgazdasági érdekek elleni visszaélésnek nevezhető egyéb cselekményekért feljelentetteket. A hamis vagy a hiányos bejelentések rosszhiszeműségét azután olyan szempontok alapján ítélik meg, amelyek tárgyilagosnak nem mondhatók. Az indokolás 6. oldalán azt mondja a szöveg, hogy (olvassa): »A § szövege utal arra, hogy a 4. pont megállapításához a bejelentési kötelezettségnek feledékenységből vagy tévedésből való megszegése egymagában nem elegendő, hanem a bejelentésre kötelezett személynek nyilvánvalóan rosszhiszemű eljárása szükséges.« Ez a magyarázat, ha ennek nyoma volna a törvényjavaslat szövegezésében, feltétlenül elegendő volna. Senkinek sem érdeke, sőt mindenkinek az érdeke ellen van, hogy nyilvánvalóan rosszhiszeműen eljárókat védelmezzem, de ez a szakasz, ellentétben azzal, amit 89. ülése 1941 április 2-án, szerdánk az indokolás szövege mond, ilyen nyilvánvaló rosszhiszeműségről nem beszél, egyszerűen azt mondja, hogy (olvassa): »a hatóság által elrendelt bejelentés elmulasztásával, hamis vagy hiányos bejelentéssel eltitkolja«, ebben tehát semmiféle felmentés nincs azok számára, akik valóban tévedésből vagy valóban nem rosszhiszeműségből követik el az ebbe á szakaszba ütköző bűncselekményt. T. Képviselőház! Azt mondhatja most valaki, hogy ennek a rendkívül fontos közgazdasági érdeket szolgáló törvényjavaslatnak a tárgyalásánál mindaz, amit elmondottam, részletkérdés. Lehet, hogy azt mondják, én azt állítom, hogy nem az, mert hiszen nem lehet egy tervtelen tervgazdaság felhőiben járni és tudomásul nem venni a lent, a földön dolgozó ember életét és kihagyni a számításból azt, hogy ezeknek a rendelkezéseknek a világában, ezeknek a rendelkezéseknek a hatálya alatt hogyan tengeti majd vagy hogyan tartja fenn a maga életét. Ezeken a közélelmezési bajokon kívül azonban még egyéb ügyeket, egyéb sérelmeket is fel kell panaszolni, mert hiszen az élelmezési cikkek elosztásán kívül egyéb közfogyasztási cikkek elosztásának kérdésében is olyan állapotok vannak, amelyek végső eredményben árdrágítást és az árunak, a piacról való teljes eltűnését jelentik. Látjuk, olvassuk, hogy balettáncosnők kapnak textilnagykereskedői igazolványt és a Színházi Magazinban mint érdekes kuriózumot közlik ezt. A kereskedelembe kockázatot nem ismerő és nem vállaló eleinek kapcsolódnak be, kihasználva a konjunktúrát, az üzletekből eltűnik az áru, a felhajtok százai, majdnem azt mondhatnám ezrei dolgoznak, akik kézalatt kínálják megfelelő felárral a megállapított áron nem kapható árukat. Nem beszélek arról, hogy ezek teljesen kikapcsolódnak például az adóztatásból és az állam elveszti őket mint adóalanyokat, tisztán csak abból a szempontból nézem ezt a felhajtó sereget, hogy hogyan drágítják az árut és hogyan tüntetik el a kereskedelemből, a közfogyasztás elől, a szegény ember elől azt az árut, amelyet azután a nagy jövedelemmel bírók meg tudnak vásárolni. Teljesen felháborító és megdöbbentő a cipő zárolása körüli események sorozata is. Valóban dilettáns módon hozott, a szükségletet, ennek kielégítését nem ismerő rendelkezések teszik megint tönkre az eladót, éppen úgy, mint ahogy a legkínosabb helyzetbe juttatják a legkisebb, a legszegényebb fogyasztókat, akiknek otthon nincsen cipőjük raktáron, tartalékban. Kinek volt a szegény emberek közül annyi cipője, hogy ki tudta volna várni a zárlati idoÛ Kinek voit a szegény emberek közül annyi cipője, hogy a cipő rongálását, a cipő elszaggatását ellensúlyozni tudta volna a zárlati idő alatt? A végleges szöveg megállapítása körül is teljes a zűrzavar. Még a rendelet és a magyarázat és a végrehajtási utasítás után som tudjuk, hogy ki az, aid elsősorban, másodsorban, utolsó sorban kaphat a cipőből, hogy ki állapítja meg a szükségletnek a jelenlétét, milyen összetételűéit azok a bizottságok, amelyek foglalkoznak az igénylések elbírálásával. Hozzácsaptak a cipőhöz egy újabb 50 és 25 filléres felárat, amely talán egy;50, 60, 80 pengős luxus* cipőnél nem számít, de a szegény ember olcsó cipőjénél jelentős tétel. Hetek óta vártunk a rendeletre, majd annak magyarázatára, majd annak végrehajtási