Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-181

Az országgyűlés képviselőházának 181. hiány csak. Budapesten mutatkozott, itt kezdődött el. Nem azért, mert nem volt az országban zsír, hanem azért, mert Budapesten nem gondoskodtak kellő készletről. Olyannyira, hogy míg Budapesti havi zsírszükséglete 100 yagón, addig, amikor az őszi kapkodás és bajok beálltak, Budapest egész zsírkészlete, tartaléka csak 30 vágón volt, tehát csak 10—11 napra való készlettel rendelkezett. Erre jöttek a gyors és ideges intézkedések, a zsírár megállapítása. A termelőket idegesítette, hogy a zsír árát alacsonyan állapították meg és nem volt hajlandó feleslegét az a kisgazda eladni, akinek pedig kétségtelenül voltak tartalékai. Pedig mindig úgy van, hogy a jobbmódú kisgazda az év végefelé, a következő disznóölés ideje felé, ha látja, hogy van 10—20—30 kiló zsírfeleslege, eladja a szegényebbeknek, de most nem tette ezt. Nem tette pedig azért, mert az ármegállapítás olyan alacsonyan történt, hogy a saját jól felfogott érdekében nem adta el feleslegét. Amikor látta, hogy a csizma és a kabát, amit vennie kellett, 25—30 százalékkal, sőt 50 százalékkal is drágább, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a zsírt nem hajlandó ugyanolyan áron eladni, mint az előző évben. Ennek következménye lett az, hogy zugforgalom alakult ki. A nagyon rászorult szegény emberek kénytelenek voltak titokban négy-öt pengőért örömmel megvenni a zsírt és nem voltak hajlandók az eladót feljelenteni, mert hiszen oly nagy szükségük volt a zsírra, hogy örülhettek annak is, hogy ilyen módon is egyáltalán hozzájuthattak. Jött azután a hizlalás gyors propagálása, amit teljesen keresztülhúzott az árak helytelen megállapítása, amit előttem már többen szóvátettek és elmondottak, mert hiszen mi, gazdák pontosan ki tudjuk számítani, hogy egy kilogramm élősúly vagy ráhízlalt súly előállítása mennyibe kerül, mennyi kukoricát vagy keményítőértéket kell megetetnünk az állattal, hogy az bizonyos mennyiségű súlyt felvegyen. Előttem szólott képviselőtársaim megállapították már, hogy szokásos számítási alapon a gazda ténylegesen ráfizet a hizlalásra, tehát a zsírhiány ellenére sem segíti elő a kormányzat gazdaságpolitikája a termelést. Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy az a szokásos számítás, amelyre hivatkoztam, nem volt helyes, mert a gazda még többet ráfizet, hiszen kifelejtették a kalkulációból azt, hogy a hizlalással kockázat is jár az állatelhullások és egyebek miatt és a korán történő kényszerlevágások miatt. Ezenkívül nem vették bele a számításba még azt sem, hogy az idei kukorica minősége olyan gyenge, hogy kiváló gazdasági szakemberek kukorica-ocsunak t nevezték el, mert az idei kukorica keményítő értéke és zsírtartalma lényegesen alacsonyabb, mint más években. A ráfizetés mértékéről eddig elhangzott kijelentésekkel szemben állítom, hogy még sokkal nagyobb ráfizetéssel kell a gazdának hizlalnia, ha a hizlalásba egyáltalán belevág. így történt a szemestakarmányok lefoglalásával és a — teljesen indokolatlan — ármegállapításokkal is. A csövestengeri árát nagyon alacsonyan állapították meg, úgyhogy egyáltalán lehetetlen volt kapni. Amikor erre vonatkozóan kérdést intéztünk illetékes helyekhez, azt mondták, ennek a célja, hogy a termelők ne adják el kukoricájukat, hogy majd amikor lefoglalják, egyformán oszthassák el. Ez be is következett, azonban hónapok múlva következett be, hogy a Futura igénybevette. ülése 19Ul február 18-án, kedden. 405 Addig számtalan esetben történt meg hogy a hizlaló vagy egyéb állattartó gazdák kénytelenek voltak állataikat előbb piacradobni vagy levágatni, mert nem juthattak hozzá a kukoricához vagy más takarmányhoz. Most éppen olyan nehéz kiutaltatni vagy megkapni a Futurától a szemes takarmányt, mint ahogyan előttem szólott t. képviselőtársam mondotta a korpára vonatkozóan. Az állatot nem lehet hónapokon keresztül a hizlalás megszakításával tartani, hogy azután amikor Budapestről nagynehezen megtudják kapni a takarmányt, újra elkezdjék a hizlalást vagy a szakszerű etetést. Az ilyen állapotok következménye a hizlalás végleges leállítása. Azt a kukoricát, amelyet megvehetett volna a gazda helyben, mondjuk Zala megyében vagy Somogy megyében, most drága pénzen kell Budapesten megvásárolnia és hosszú idő elteltével, drágán és a fuvardíj hozzászámításával jut csak hozzá, ami lényeges megterhelést jelent a gazdának, de gyakran még így sem lehet hozzájutni. Éppen ezért nagyon sok esetben előfordult, nemcsak magángazdaságban, hanem állami intézményeknél és gazdaságoknál is, hogy az állatállományt sürgősen le kellett csökkenteni. Kitűnő fajtehenészetekben kiváló tenyészállatokat vágómarhaárban kellett eladni, mert nem jutották hozzá takarmányhoz, gazdasági szerveink bölcs intézkedései folytán, vagy pedig úgy kellett tenni, amint tudomásom szerint egy állami állattenyésztőtelep is cselekedett. Azzal kellett ugyanis számolnia, hogy a hoszszú éveken át kitenyésztett állatokat vagy elprédálják, vagy pedig megadnak 31 pengőt a szemes tengeri mázsájáért. A gazdaság az utóbbit választotta, tehát állami intézmény létére is kénytelen volt megkerülni a rendeletet, hogy állatállományát megtarthassa. Mindez bizonyítja azt az állításomat, hogy bizony ezek a beavatkozások nem tervszerűen történnek, hanem meggondolatlanul és a kellő szakértelem hiányával. A gazdától a felesleget elviszik a megállapított áron, viszont, ha vennie kell, megállapított áron nem kap, vagy kénytelen nem egyenes útra lépni és megvenni felárral a szükséges takarmányt, holott tőle megállapított áron vitték el a feleslegét, A gazdát itt óriási kár éri. Nem tudom megérteni, hogy ha belföldi forgalomban megér a búza egyeseknek 26—28 pengőt vagy 30 pengőt, miért kell a gazda kárára olyan alacsonyan megállapítani árát, amikor az egész vonalon azt látjuk gazdasági életünkben, hogy a múlt évhez viszonyítva az iparcikkek és mindazok a cikkek, amelyeket a gazdák kénytelenek vásárolni, 25—35, sőt 40 százalékkal drágultak, miért éppen a mezőgazdasági termelő az, aki a tenyésztett állatokért vagy a termelt gabonáért az idén nem kaphat többet, mint tavaly. Ügy tudom, hogy nemcsak belső gazdaságpolitikai szempontból lenne igen fontos, hogy termelésünket sürgősen fokozzuk, hanem szövetségeseink szempontjából sem közömbös, hogy menyit tudunk termelni és mennyivel tudjuk segíteni őket. Tehát minden eszközzel arra kell törekedni, hogy a termelést előmozdítsuk. Ügy látszik azonban, a termelésnek szisztematikus megakadályozása folyik ezekben a kérdésekben. Elvégre nem lehet kívánni attól a gazdától, hogy végletekig ráfizetéssel termeljen, mert ennek következménye az lesz, hogy extenzíve kezd gazdálkodni, különben nem bírja el a terhet. A közvélemény, a gazdatársadalom pedig teljesen tájékozatlan ezekkel az intézkedésekkel szemben. Ha kellő időben megmon-