Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.
Olalszámok - 1939-VIII-661
Àz országgyűlés képviselőházának láFtf-. hívta arra, hogy menjenek ki Németországba és ott tanulmányozzák ezt az ipart. E célból a megfelelő 'devizákat és útleveleket rendelkezésükre bocsátják ezeknek a szakembereknek. Ezzel kapcsolatban a 46.300/1940. iparügyi miniszteri rendeletet feltétlenül ki kell bővíteni. Ez a rendelet ugyanis csak a ló-, szarvasmarha-, kecske- és juhbőrökről rendelkezik, tehát ki kell terjeszteni a sertésre is. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a magyar állattenyésztés produktumait leginkább élve szállítjuk ki és ezen a módon lábon rendkívül sok nyersbőr kerül külföldre, akkor értjük meg azt a nagy számot, azt az 1680 vágón nyersbőrt, amit külföldről vagyunk kénytelenek Hollandián, Németországon, Franciaországon, stb. keresztül behozni. Ezek az áruk azonban leginkább Argentinából és Ausztráliából származnak. Természetszerűleg a tengeri háború, a blokád következtében ezeknek a bőröknek a beszállítása elmaradt és így fokozottabb szükség van arra, hogy a borjúbőr pótlásáról gondoskodjunk. A hazai vágóhidakon évenkint vágásra kerül 1,600.000 sertés, aminek a 30%-a 480.000 sertés, 6,500.000 quadrat bőr. Ezt szükséges volna a bőriparnak teljesen szabad rendelkezésére bocsátani, ezzel szemben szükséges lenne az, hogy a marha- és borjúbőr kizárólagosan honvédelmi, polgári közszükségleti és lábbeli készítési célokra legyen igénybevéve, a díszraűipar, a luxusipar és egyéb bőriparok pedig szabadon rendelkezhessenek ezekkel a sertésbőrökkel. Az iparügyi minisztériumban az érdekeltek bevonásával az árkormánybiztossal együtt tartott értekezleten elhatározták, hogy a_zöld bemeneti súlyt, vagyis a nyersbőröket a disznónál kilónként 1 pengő 10 filléres árban fogják beváltani. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az, hogy a nyersbőr fejtésére, minősítésére egy. külön szabályrendeletet alkossanak meg és az, előbb említett rendeletet a sertésekre is terjesszék ki. Miután erre a rendeletre a hazai közgazdaságnak és a hazai bőriparnak eminens szüksége van, azért, bár meg vagyok róla győződve, hogy nyitott ajtókat döngetek, tisztelettel kérem, hogy ezt a rendeletet a miniszter úr a legsürgősebben szíveskedjék kiadni. (Helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: Az interpellációt a Ház kiadja az iparügyi miniszter úrnak. Következnék Vajna Gábor képviselő úr interpellációja a miniszterelnök úrhoz. A képviselő úr interpellációja elmondására halasztást kért. Kérdem, méltóztatnak-e a halasztást megadni? (Igen!) A Ház a halasztást megadta Következik Paczolay György képviselő úr interpellációja a miniszterelnök úrhoz. Kérem a ,1 e gVzŐ urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni. Megay Károly jegyző (olvassa): »Interpelláció a m. kir. miniszterelnök úrhoz a kivándorolt magyarság sürgős hazatelepítése tárgyában. 1. Hajlandó-e a miniszterelnök úr a történelmi magyar határokon kívül élő magyarság sürgős hazatelepítésének előkészítésére és a hazatelepítés végrehajtására haladéktalanul törvényjavaslatot terjeszteni a Ház elé? — Paczolay György s. k.« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Paczolay György: T. Ház! A magyarságot ezen a történelmi területen, ahol ezer esztendeje élünk, a török háborúk óta vérségében, emberállomány áb an nem étté még olyan-'kaKÉPVISELŐHÁZT XA'FLO VII. ülése 19W november 20-án, szerdán: 661 tasztrofális veszteség, mint amilyeu az elmúlt évszázad hetedik évtizedétől kezdve a világháború megkezdéséig, majd különösen az ország területéről leszakított, megszállt területeknek magyarságát az 1918/19-es esztendőktől kezdve a visszacsatolásig érte. T. Ház! Valamikor a XVI. században a magyarság néprajzi határa délfelé egészen az Aldunáig és a Száva vonaláig terjedt. Az akkori névjegyzékek, adóösszeírások azt bizonyítják, hogy alig két-három ezreléke voltidegennevű, idegenszármazású a magyarságnak a délmagyarországi területeken. Másfélszáz esztendő alatt részint a borzalmas háborúk csapásai, részint a török emberrablásai, a magyarságnak tízezres és ötvenezres tömegekben a Balkánra való hajtása következtében, a magyarság vérségi állománya, emberállománya jóformán semmivé vált a legtisztább és a legmagyarobb terülteken, az Alduna, a Maros-, a Tisza-, a Dunaszögében, a déldunántúli részeken és a Duna-Tiszaközén is körülbelül a szegedi vonalig. Amikor a XVIII. században a nagyarányú betelepítés megkezdődött, a magj^ar tömegek a régi magyar települési területeket nem foglalhatták el többé, ide százezrével hozták több mint másfélezer telepített faluba, mérnökileg megépített, tökéletesen elkészített falvakba az idegeneket. A magyarság a saját fajisága, a magyar néptömegek számára a régi magyar területeket nem tudta többé visszahódítani. Trianon valójában ekkor kezdődött a XVIli. századi telepítésekkel. Azt hittük, hogy ebből a történelmi katasztrófából tanultunk és az utána következő századokban a magyarság minden politikai és gazdasági erejét arra fogja majd koncentrálni, hogy vérségi állományát, emberállományát védje meg minden gazdasági, szociális megpróbáltatással és nyomorúsággal szemben, de védje meg egy felelőtlen politikának tékozlásával szemben is. Nem akarok kitérni arra, hogy mit jelentett az amerikai kikötők felé vezető utaknak szabaddá tétele. Száz- és százezer magyar ember menekült ki a dualizmus korának Magyarországából a tengerentúlra, hogy ott több kenyeret, békésebb és nyugodtabb otthont, nyugodt exisztenciát teremtsen magának, (Pándi Antal: Zsidó segítséggel!) T. Ház! Az elmúlt interpellációs napon elhangzott itt egy interpelláció, amely kemény szavakkal bírálta és ítélte el ennek a negyven vagy ötven esztendőnek magyar, tömegeket eltékozló politikáját. Nem kívánok ezzel a kérdéssel foglalkozni, csak a puszta tényt állapítom meg, hogy a kérdéssel foglalkozó hozzáértők becslése szerint magában Amerikában körülbelül 800—830.000 Magyarországról kiszárrnazó ember él, akiknek legnagyobb része magyar anyanyelvű. Ezek közül 580.000 az ÉszakAmerikai Egyesült Államokban, körülbelül 80—90.000 Kanadában és másfélszázezer a délamerikai államokban. A magyar százezreknek ezt az óriási tömegét az utóbbi négy-ötévtized alatt veszítettük el. Épp így súlyos veszteségek értek azonban bennünket azzal a lassú, folyamatos és szinte észrevétlen kivándorlással, amelynek révén a magyarság tízezrei és tízezrei mentek át már a háború előtt is a kárpáti szorosokon Moldvába, Románia dunai tartományaiba, vagy mentek a Balkán államok felé vagy különösen a világháború után mentek Franciaországba és Belgiumba, Az elveszített és eltékozolt százezrekét kérnénk számon, ha volna kitol számonkérni a magyarságon ej* tett ezt a súlyos és katasztrofális veszteségek, 99
