Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.
Olalszámok - 1939-VIII-1154
1154 Az országgyűlés képviselőházának 165, szenvedések tüzében és az üldöztetések kohójában a mi tudomásunk szerint egységes tömbbé kovácsolódott ottani magyarság hatással lesz reánk példájával az egység, a több szeretet, a megértés, a bizalom, mindenek előtt pedig a több őszinteség tekintetében. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A lojalitás tekintetében is vártuk ezt a példaadást, amely az értünk végzett odaadó, önzetlen, az apa jóságát és az anya aggódó gondosságát magába záró, szinte becéző és simogató szeretettel teljes, emberfeletti munka érdemének szerintünk kijár. Pál Gáibor képviselőtársam tegnapi, második felszólalása e reményeim teljesülésére irányuló hitemet erősen megingatta, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) bár az őszinteségből a szubjektív beállítás dacára is talán a kíméletlenségig menő porciót adott. Én azt hiszem, hogy a székelyföldön nem divik annyira az írást jobbról balra, visszafelé olvasni, mint Budapesten. Mivel pedig itt a szentirás egy rendelkezésének nyilván ilyen hátulról való olvasásából eredő zavart látok. tudniillik, hogy aki kenyérrel, sok sok lágy kenyérrel dobta meg a visszatért részeket, azt kővel dobták vissza. (Úgy van! Ügy van! jobbfelől) Én azt hiszem, az én nyomozó érzékem azt diktálja, hogy ez a kő nem is erdélyi kő, hanem egészen közönséges budapesti flaszterkő. (vitéz Lipcsey Márton: Az is megeshetik!) Most egy kis áttekintést óhajtanék nyújtani a magyar életben, főleg a politikai életben az egész megnagyobbodott Magyarországon mutatkozó lelki eltévelyedésekről vagy — mondjuk — betegségekről. Én mindezeket az önzésre, mint közös alapra vezetem vissza. Tudjuk, hogy az önzés, — talán, mint a gonosz szellemnek egy az ember bölcsőjébe csempészett adománya^—többé-kevésbbé még a legszentebb emheri érzésekben is feltalálható és kinyomozható. Az első világháború — mert ma már ezeket is számoznunk kell, — majd az utána következő átkos emlékű, örökre szégyenletes forradalmak nélkülözései, aggódásai, < a máról holnapra való élet kicsinyes gondjai igen nagy mértékben kifejlesztették bennünk ezt az önzést. Az önzés kifelé mint birvágy jelentkezik és igen könnyen irigységgé válhatik. Eléggé tapasztalhatjuk, hogy az irigység — sajnos — nagyon uralkodó érzés lett a magyar közéletben. Nemcsak anyagi, hanem eszmei javakra is irányul, amilyenek a hatalom, a rang, a méltóság, sőt talán rég porladó ősök is. Az irigység nemcsak egyéni, hanem kollektív is lehet. Gondoljunk csak a különböző ipari, kereskedelmi ágazatoknak, vagy más hivatásszerű csoportosulásoknak a céhrendszerre emlékeztető elzárkózottsásrára és ezeknek egymás elleni kenyérharcára. Ezeknek a szemlélete bizony nem sok reményt nyújt arra, hogy alapos átnevelés és egészen az alapokból kiinduló újraépítés előtt itt hivatásrendi alapon egységes nemzeti közszellem alakulhasson ki. Igen érdekes példáját látom ennek abban, hogy vá- , rosomnak, Debrecennek, egyik napilapjából olvastam éppen tegnap, hogy az ottani borbély; ipartestület intézkedéseket akar kieszközölni olyan tekintetben, hogy az önborotvakészülékek használatát tiltsa meg a kormány, mert ezek rontják az ő megélhetésüket. (Derültség.) Van ilyen hivatásrendi elgondolás is. Az önzéssel rokon az önhittség, a magúik túlbecsülése, amit régi jó egyházi nyelven egyszerűen kevélységnek neveztek. A kevélység szüli azt a támadó élű kritikát, amely akár ülése 1940. december S-án, kedden. csiszolt agyból származzék és mondassak el gördülékeny nyelven, vagy legyen tartalmilag bárdolatlan, r formailag darabos, egyben megegyezik, a végakkordja mindig ugyanaz: menynyivel jobb, mennyivel ideálisabb megoldás lenne, ha ezt én vagy mi, nem pedig te i 7 agy ti csinálnátok. (Felkiáltások jobbfelől: Nagyon jó!) Az Én túlbecsüléséből ered az a sajátságos magyar tünet is, hogy itt senki sem értékeli magával egyenlőnek az utódját: minél magasabb állásról van szó, annál kevésbbé. Ha végül az önzés magas foka a lelkiismeretet is eltompítja, akkor megjelenik előttünk az őszinteség teljes hiánya mellett az úgynevezett vágyálmok felelőtlen kergetése, amely önző célját a közösség burkában kívánja az országra erőltetni; nem vesz tudomást az előtte gátat alkotó személyi és tárgyi okokról. Könnyelműen játszik a forradalom emlegetésével, a »forradalmi idők«, »forradalmi reformok«, »forradalmasított lelkek« és hasonló, __ a magyar füleknek igen kellemetlen hangzású frázisokkal; jóhiszeműség hiányában elfelejteni és elfelejtetni törekszik, hogy mi már hála Istennek, régen túl vagyunk a forradalmon és Szeged óta ellenforradalmi, majd újból építő időket élünk. Nekünk a forradalomból elég volt, legalább egy évszázadra, (Helyeslés jobbfelől.) már csak azért is, mert a forradalom által felkavart szennyet és felszínre dobott salakot egy évtizedes munkával is alig tudtuk eltakarítani. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Haladásra szükség van! — Rassay Károly: Csak a szomszédba kell átnézni!) Hazánkon kívül lehet más értelme és kellemesebb hangzása a forradalom szónak, nálunk azonban a Károlyi—Kun Béla—Szamueíli-triász egyszer s mindenkorra diszkreditálta azt. A forradalmasai nem a magyar vér sajátja, amint nem az az örökké izgó-mozgó nyugtalanság sem, amely folyton átalakításokat, új formákat követel a régiek helyett. (Kassay Károly: tJj világot!) Az a szomorú, hogy a régiből a jót sem kívánja átvenni, pedig milyen kár, hogy az úgynevezett patriarchális életfelfogás politikai morálját vagy talán mondjuk, — hogy ne legyen ilyen éle — azt a régi usance-át, gyakorlatát nem vette át, hogy ha valaki pártállását változtatta vagy megszűnt miniszter lenni, akkor új választásnak vetette alá magát. A nem romlottvérű, igazi magyarnak nem kell forradalom: a békés fejlődést, az építést kívánja, nem pedig a rombolást. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ennek legjobb példáját és bizonyítékát a földműves tömegékkel és ipari munkássággal komoly kapcsolatban lévő és hozzájuk legközelebb álló, közülük jött, itt ülő képviselőtársaim nyújtják, akik mindig bölcs mérsékletet és más osztályok iránt megértést tanúsítanak, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) akik a nemzeti társadalom igazi egységét szolgálják, nem pedig az ellentétek szítását (Úgy van! Ügy van! jobbfelől.) s akik a forradalom szót éppen olyan ellenérzéssel ejtik ki, mint jómagam, habár minden józan haladást és reformot örömmel fogadunk és van olyan szociális érzékünk, mint azoknak, akik ennek örökös hangoztatásából élnek. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Tiszteletreméltó magyar férfiak, komoly parlamenti értékek ezek és örömmel ragadom meg az alkalmat. hogy előttük tisztelettel meghajoljak. T. Ház! Nem tudom osztani azt az ellenzéki oldalról több ízben kifejezésre juttatott nézetet, hogy alkotmány reform alkotására ennek az országgyűlésnek nincs is jogosultsága.
