Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1153

Az országgyűlés képviselőházának 165. Ez a kizárólagos népi elv szerintem inkább a terjeszkedő, az expanzív államok sajátja lehet, míg mi, akiknek nemcsak a jövőtől van várnivalónk, de a múltból is súlyos követeléseink vannak, mi, akiknek ezeréves határaink ébren és álmunkban is szemünk előtt lebegnek, (Ügy van! Ügy van!) nem mellőz hetjük a történelmi és az ezzel kapcsolatos közjogi alapokat. Ezért én végtelenül sajnálatosnak tartom, hogy sorainkban ma kevesebb megértést látok ezekkel az igazi magyar alapokkal szemben. Méltóztassanak nekem elhinni, liogy nem idejétmúlt jogászkodás részemről ezekkel a dolgokkal foglalkozni és azt kívánni, hogy ezeket a magyar dogmákat míveljük, Nem vitás, hogy ezeréves történelmünkben sokszor a jogászi felkészültsége volt ennek a nemzetnek a legerősebb fegyvere. Ezeket a mindig különösen élesnek bizonyult magyar jogi fegyvereket ha tokban is, de készen kell tartani. Elvégre, amikor ez a mai rengő, rázkódó világ végre mégis valahogy helyrezökken, akkor az ember szellemisége mégis megköveteli majd a maga méltó helyét a technika anyagiassága mellett, amely utóbbi ma kétségtelenül bizonyos túlsúlyra jutott. Akkor megint kétségtelenül szükség lesz jogi tudásra, jogászi műveltségre, mert az új rendezésnek mégis csak meg kell majd a szabályait alkotni. A történelmi idők hosszú sorozatában élve, nagy súlyt kell nálunk helyezni a történelmi és a jogi tudás fokozására annál is inkább, mert különben fiatalabb nemzedékeink hajlamossá válhatnak csak az adott helyzeteket elfogadni, éppen ezért a jogi helyzetek elbírálására nem lesznek képesek, azok nem érdeklik őket és így hajlamossá lehetnek a magyar érdekekre való különös figyelem nélkül csupán az emberi, vagy az európai közösség érdekeit szolgálni. Egyenesen a jogi. közelebbről a közjogi tudás és megfelelő műveltség hiánya jelölhető meg sok tapasztalható téves eszme egyik alapjául, amik megfelelő kórtani tünetek mellett egyenesen rögeszmévé válnak. * Pedig a magyar és az európai érdekeket közösen is lehet becsülettel szolgálni. Ezt világosan mutatja miniszterelnök urunk színmagyar és mégis tengelyhű politikája, amit nemcsak ezek a hatalmak méltatnak nagymértékben elismerésre, de akinek tisztelt személyét éppen ez okokból is a valódi magyar értelmiség elé merem állítani követendő példakép, habár a tagadás szellemének megszállottai talán úgy képzelik, hogy csak ők szolgáltathatnak és csak elrettentő példát. E kis kitérés után visszatérek Erdélyre. Szándékosan nem szóltam külön erdélyi szellemről. Nemcsak azért, mert ennek létét Erdély nagy részét ismerve, — hiszen évekig éltem köztük — személyes tapasztalataim alapján tagadom, f de azért sem, mert hazánk egyes visszatért kerületeivel kapcsolatosan ilyen külön szellemiségnek erőltetett felvetése meglehetősen hitelét vesztett politikai kísérletnek bizonyult (Ügy van! a jobboldalon.) úgy itt a törvényhozás Házában, mint általában a magyar közvélemény előtt. Utólag láthatjuk, hogy bizony ebben több volt a bomlasztás eleméből, mint az összetartásból. Ezek után nem is tartanám ildomosnak Erdéllyel kapcsolatosan ilyeneket emlegetni. Az ország egy-egy területének ilyen külön szellemmel való felruházása csak annak az állításnak az érdekében történhetik, hogy annak a résznek a szelleme jobb, mint az anyaországé s ezért kívánatos, hogy annak legyen ülése 19W. december 3-án, kedden. 1153 | emerre hatása. E nélkül nem lenne értei me à külön szellemiség felhasználásának. A történelmi Magyarországnak egységes magyar szelleme volt, kisebb tájszerűségek ! ezen nem változtatnak. (Ügy van! Ügy van! I jobb felől.) Amit egyes elszakított országrészek ellenséges uralom alatt ennek a szellemiségnek a lirtokállományához hozzányertek, vagy amit abból elveszítettek, az minket a visszatérés után csak annyiban érdekel, hogy az általános magyar, szellem erősítését vagy romlását jelenti-e számunkra. Merem állítani, hogy Erdélynek még közjogi különállása idején, a fejedelmi időkben sem volt a magyarságétól eltérő külön szelleme, annál kevésbbé fejlesztett ki ilyet belőle az oláh megszállás keserves 22 éve. Erdélynek csupán magyar szelleme volt és én mindig úgy tapasztaltam, hogy ez a magyar szellemnek legtisztább, legsürítettebb formája, — mondhatjuk — kivonata. Lényegében ugyan nem más, mint a mienk, de inkább befelé néző, mint szétáradó, amint ez különben a hegyvidéki és sík-, dombvidéki ember lelki alkatának különbségétől általában ered. Töménységében fanyarabb, kesernyésebb, talán keményebb és férfiasabb is. Bár a magyar szellem, a magyar Jélekgéniusz azonosalkotású egyazon elemekből áll, de súlya, sűrűsége változhatik a szerint, amint szabadon fejlődik, gátlás nélkül, széles mederben hömpölyög, vagy szűkebb mederbe szorítva, vagy éppen nyomás alatt. Csonka anyaországunkban minden korlát és bilincs ellenére is, amelyet a trianoni időkben el kellett szenvednünk, maga a magyar lélek mégsem volt béklyóba verve. Nálunk természetes, — mondhatnám — hétköznapi érzés maradt az, hogy ha megnyomorítva is, de magyarok vagyunk, magyarok lehetünk, így élünk, így beszélünk és így gondolkodunk. A megszállott területeken, főleg az oláh uralom alatti részeken bátorság kellett mé^: a magyar gondolathoz is. Ezért náluk már nem hétköznapi, hanem ünnepi, bizonyos áldozatos érzéssé vált magyarságuk átérzése. Bizonyos szent elszántság szállotta meg ott a lelkeket. Ök tudatosan, súlyos kockázatot vállalva voltak és maradtak magyarok, míg mi. anyaországiak, inkább öntudatlanul. Mint ahogyan egészségéről is leginkább csak akkor vesz az ember tudomást, amikor veszendőben van. Bennünk magyarságunk fokozottabb tudatát talán a határon túl élő véreinkre való sűrű emlékezés és az utánuk való vágyódás tartotta ébren. Különös dolog ugyan szellemi kapcsolatban anyagról beszélni, de képletesen meg le-, het kockáztatni. Ami tehát a magyar lélekben általában az erőt, energiát, értéket jelentő szén, az az erdélyi magyarok lelkében a telettük összeomlott világ évtizedeken át tartó szörnyű nyomása alatt gyémánttá kristályosodott. Ez a különbség a lényegi azonosság mellett is. Ezt a gyémántot láttam én Pál Gábor képviselőtársam első felszólalásában megcsillanni, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) amikor az erdélyiek beköszöntőjekor bejelentette, hogy nincs szenvedés, amit el ne viselnének szívesen annak fejében, hogy végre visszatérhettek az anyaországhoz. Erdély visszatértétől, az erdélyiekkel való sűrűbb érintkezés felvételétől — az igazat megvallva — én azt vártam, úgy képzeltem, hogy a