Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1123

Az országgyűlés képviselőházának 16U. pontból is fontosak!) Kétségbeejtő a sok panasz, a nagy károsodás, amelyet a kóbor cigányok kóborlásai folytán a községek elszenvedni kénytelenek. Még ma is több száz kóbor-cigány karaván kóborol keresztül-kasul az országban büntetlenül. Semmiféle közkötelezettséget nem teljesítenek, adót nem fizetnek, (Rajniss Ferenc: így van!) közmunkaváltságot a lovaik után bizonyosan nem fizetnek, (Elénk derültség.) katonai szolgálatot nem teljesítenek, kisiklanak a közigazgatási hatóságok ellenőrzése alól és terjesztik az emberi, az állati betegségeket s rontják a munkának egyébként is meglazult erkölcseit. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! Sok helyen és sok vármegyében egyenesen kétségbeejtő az a helyzet, amelyet a kóborcigányság garázdálkodása miatt a falu elszenvedni kénytelen. Hogy a kérdés megoldását jobban sürgessem, egy interpellációt is jegyeztem be a cigánykérdés megoldása végett, (Rajniss Ferenc: Tiaenöt év óta sürgetik!) T. Ház! Ma már ismerjük az úgynevezett munkatáborok intézményét s ha már ismerjük, méltózassék a cigánysággal szemben is alkalmazni a legdrasztikusabb módon, mert az eddigi intézkedések és rendelkezések az elmúlt 500 év tanulságai szerint— 500 év óta él Magyarországon a cigányság, — azt -mutatják, hogy humánus eszközökkel ellenük eredményesen eljárni nem lehet. Méltóztassék a legdrasztikusabb módszereket és eszközöket is igénybe venni, hogy ők is produktív tagjai legyenek a társadalomnak és ne veszélyeztessék a falu biztonságát, egészségét, állataikat és egyéb vagyonukat, és hogy ne történhessék meg az, ami az idei télen is megtörtént, hogy nem lehetett cigányt a nagy hó eltakarításánál sohasem látni, az elmúlt nyáron pedig a mozgósítás folytán előállt munkásihiány miatt, amikor ki lett mondva a kötelező munkaszolgálat, — hogy az aratási és cséplés! munkák elvégezhetők legyenek, f— a cigányok, erőteljes emberek, és legények fák árnyékában ülve, vigyorogva nézték, hogyan küszködik és verejtékezik átdolgozó magyar nép. Arra kérem az i. t. kormányt, ne riadjon vissza a legdrasztikusabb eszközök igénybevételétől sem, mert a múlt tapasztalatai alapján egyedül csak így oldható meg véglegesen és gyökeresen ez a nagy kérdés. A felhatalmazási törvényjavaslatot egyébként elfogadom. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot sokan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Arvay Árpád jegyző: Milotay István. Elnök: Milotay István képviselő urat illeti a szó. Milotay István: T. Képviselőház! Nem tehetek róla, de előttem szólott t. képviselőtársam beszédét hallgatva^ és egyáltalában végighallgatva az appropriációs vita szónokait, akár a jobboldalon, a többségi párton üljenek, akár ezen az oldalon, ezeknek az egymást váltó beszédeknek sorozata, valahogyan egy bizonyos tragikus benyomást kellett hogy tegyen a hallgatóra. En rám legalább ilyen benyomást tett, és azt hiszem, ebben a benyomásban velem ezen az oldalon, de bizonyosan a másik oldalról iis többen osztoznak. Honnan jön ez a sajátságos érzés? Miközben mi arról vitatkozunk itt egymással, hogy mik azok a nagy feladatok, amelyeket meg kell oldanunk, mik azok a közös nagy kérdések, amelyekben most a magyarságnak, az egész Magyarországnak sorsa tulajdonképpen fel van vetve, és miközben arról vitázunk, hogy mennyiben értünk egyet ezekben ülése 19 UO. december 2-án, hétfőn. 1123 a kérdésekben, vagy mennyiben állunk szemben róluk vallott felfogásunkat illetőleg, sajátságosan mindig ugyanazokhoz a problémákhoz térünk vissza. Engedje meg a t. Ház, de ahogyan itt ültem a vita során és hallgattam ezeket a felszólalásokat, felmerült bennem, mert fel kellett hogy merüljön ezeknek a hozzászólásoknak a hatása alatt az elmúlt világháború előtti képviselőház emléke, vagy a világháború alatti képviselőházi viták emléke, amikor egy, a mostanihoz sokban hasonló külpolitikai helyzetben hasonló eshetőségekkel, hasonló veszélyekkel a fejünk felett és egy hasonló nagy belső megpróbáltatásnak kitéve, egy belső átalakulás szükségérzetétől mégérintve, mi alapjában véve ugyanezekről a kérdésekről vitáztunk, pedig annak már jó 20 vagy 25 esztendeje. Ezek a kérdések, amelyek akkor foglalkoztatták a magyar közvéleményt, idegessé és türelmetlenné tették mindkét oldalt, a többségi pártokat és az ellenzéket is. Ezek a kérdések uralkodnak ma is az appropriációs vitában, mint ahogyan a költségvetési vitában is tulajdonképpen ezeket taglalták. Az a kérdés, hogy mi legyen nálunk azokkal a nagy aránytalanságokkal, amelyeket a földvagyon megoszlása jelent, mi legyen a zsidókérdéssel, azután milyen reformokra szorul magának a parlamentarizmusnak intézménye az új korszükségletekkel szemben, nem is beszélve a választójog kérdéséről, amelyen a közelmúltban már túltettük magunkat, akkor 20—25 esztendővel ezelőtt a képviselőházi vitákban egy világháború közepén, a világháború veszélyei és esélyei között ugyanúgy foglalkoztatott bennünket, mint most. A vita anyagának ez a sajátságos összeesése, ez a sajátságos megismétlődése 20—25 esztendő után ugyanazoknak a nagy kérdéseknek s az ezekben való állásfoglalásról folytatott vita kell, hogy tragikus benyomást keltsen mindnyájunkban, mert ebben a tényben alapjában véve az a sajnálatos valami fejeződik ki, hogy mi ezekkel a nagy kérdésekkel tulajdonképpen egy negyedszázadot elkéstünk. Elkéstünk velük és innen származik az a sajátságos helyzet/ amelyet tapasztaltunk először felvidéki képviselőtársainknak a Felvidék visszacsatolása után a Házba való bevonulása alkalmával. Azután tapasztaltunk majdnem hajszálig hasonló körülmények és hasonló benyomások között most, amikor erdélyi kedves barátaink, erdélyi testvéreink, erdélyi képviselőtársaink tértek vissza, vonultak be ebbe a Házba. Ök, akiket a kegyetlen sors 20 esztendővel ezelőtt elszakított tőlünk, ez alatt a 20 év alatt rettentő megpróbáltatásokon, nagy, új élményeken mentek keresztül, a kisebbségi sors keserves élményein és szenvedésein, amelyek jórészt következményei voltak annak az elmaradt liberális politikának, amelyet NagyMagyarország- és Nagy-Magyarország kormányai az elmúlt világháború előtt és az elmúlt világháború alatt is folytattak. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Miközben ők eilnek a liberális politikának a következményeit érezték és szenvedték ottani kisebbségi küzdelmeikben, — felvidéki testvéreink éppúgy, mint az erdélyiek ennek a következményeit szenvedték — a végre nem hajtott magyar földbirtokpolitikának, földbirtokreformnak következményeként egyrészt megfosztották ott az erős és egészséges magyar középosztálytól, az önálló, független középbir-i tokos rétegektől az elszakított magyar társa163*