Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-860

8C0 Àz országgyűlés kêpvisetokazânaïc lé kalmával azonnal közzétettünk. Mai beszédem során a kritikai szempontokat lehetőleg rövidre kívánom fogni, nem azért, mintha nem volna kritizálnivaló, hanem azért, mert jómagamat s azt hiszem, az egész nemzetet jobban érdekli az, ami lesz, mint az, ami volt. (Úgy van! ügy van! —Taps a szélsőbaloldalon.) Á bírálatot ezért három pontban foglalom össze. Legelőször kívánok foglalkozni a külpolitikával kapcsolatban az Európában való elhelyezkedés tekintetében követett kormánypolitikával, azután sorrendben a gazdaságpolitikával, harmadsorban pedig a belpolitika bizonyos jelenségeivel. Ezt a sorrendet azért választom, mert a belpolitika jelenségeiből kiindulva fogom azután bizonyos elvi jelentőségű megállapításaimat megtenni. Ami mindenekelőtt a külpolitikai vonatkozású kritikai részt illeti, előre kell bocsátanom, hogy a külpolitikai vonalvezetéssel, amely a tengelyhatalmakkal való őszinte barátság vonalán halad, mindig egyetértettünk, azt helyeseltük és helyeseljük. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Őszinte " örömünkre szolgait, hogy a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozással ez a konzekvensen követett évtizedes politika betetőzést, formai, nemzetközi jogi megpecsételést nyert, és mint magyar emberek, örültünk annak a megbecsülésnek is, amely , kormányférfiáinkon keresztül Bécsben az egész magyar nemzetet érte. (Úgy van! Ügy van! — Taps a szélsőbaloldalon.) De amikor ezt köteles lojalitással megállapítom, ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a külpolitikai vonalvezetés konzekvenciáit, nevezetesen az európai új rendbe való beletagolódásunk következményeit a kormány nera vonta le. Nem vonta le a belpolitika, a gazdaságpolitika és a társadalomnevelés terén egyaránt. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ami a belpolitikát illeti, a kormány a maga belpolitikai pozíciójának alátámasztására nem szakított és nem helyezkedett szembe azokkal az elemekkel, amelyeknek az új Európában nemcsak hogy befolyásuk, de jóformán helyük sera lesz. A. sajtópolitikába és a maga kis sajtópolitikai játékainak sorozatába és hálózatába beállította azokat az orgánumokat, amelyek látszólag beállottak a külpolitika frontjába, azonban címeikben, apró társadalmi és napi híreikben még mindig elhelyeznek olyan kis szúrásokat, amelyek kielégítik olvasótáborukat és valószínűleg a szerkesztő urak vágyálmait is. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ezzel szemben a sajtópolitikában .némaságra ítélt olyan publicistákat, akik éppen külpolitikai orientálódásuk érdekében nagy szolgálatokat tettek már akkor, amikor ez még* nem volt népszerű, (Élénk^ helyeslés és taps a szélsőbaloldalon és felkiáltások: Éljen Milotay!) és tette ezt a kormány azért, mert ezeknek a publicistáknak belpolitikai útjai elváltak a kormány útjaitól. Ami a gazdaságpolitikát illeti, gazdaságpolitikai betagolódásunk tekintetében is tovább látjuk azt a tétovázást, amely valószínűleg az elhatározási képesség hiányából ered, — mert hiszen az akarás hiányát nem tudom feltételezni — és aminek következtében félő, hogy az új európai gazdasági rendben nem fogjuk tudni elfoglalni azt a helyet, áínely minket természeti adottságainknál és képességeinknél fogva joggal megilletne. Végül pedig ami a társadalomnevelés terét illeti, itt a negatívumok mellett teljesen hiányzik a pozitív ránevelés arra, hogy a magyar iitese 1ÖUÓ november 26-án, kedden közönség megtanulja felismerni a politikai, ideológiai és gazdasági betagolódás szükségességét ebbe az új európai rendbe. Ma inkább arra volna szükség, hogy magyarságunknak és kereszténységünknek tudatos és önérzetes megvallása és ápolása mellett megismerjük azokat a nagy eredményeket, amelyeket az új Európa eszmeköréből táplálkozó nagy nemzeti forradalmak és nagy szociális átalakulásokat végrehajtó államok odahaza a maguk országában elértek és ebből is bátorságot merítsünk arra, hogy jobban ápoljuk a népi egység gondolatát és valósítsuk azokat a gazdasági és szociális reformokat, melyek a magyar népben szunyuyadó erőket felszabadíthatják. (Taps a szélsőbaloldalon.) Mindaz, amit a kormány ezen a téren, ezen a társadalomnevelési téren tett, mindössze annyi volt, hogy nem engedte meg az ellenkezőjét. Ez pedig vajmi kevés. T. Ház! Ennyit óhajtok csak röviden mondani a külpolitikával kapcsolatban álló arról a kormánytevékenységről, amelynek célja volna tulajdonképpen az új Európába való politikai, gazdasági és társadalmi betagolódásunk előkészítése. Most áttérek kritikám második pontjára, a gazdaságpolitika frontjaira. A gazdaságpolitikában nehéz programmkritikát gyakorolni. Nehéz pedig azért, mert a miniszterelnök úrnak, mint a kormány fejének nyilatkozataiból a programúinak az irányát, még kevésbbé a Programm körvonalait kivenni nem lehet. Ö maga kifejezetten nyilatkozott is arról, hogy nem lehet tudni — azt mondja — vájjon a szabadabb gazdálkodás felé megyünk egy józanabb állami irányítással, — ebből egy kis mellékmondatban megállapíthatnám azt, hogy úgy látszik, az állami irányítás talán nem egészen józan irányú — vagy pedig — azt mondja — egy nagyobb etatizmus felé megyünk-e? Ennek következése az, hogy tehát várjunk és kövessünk olyan felemás politikát, amellyel erre vagy arra az irányzatra át lehet .majd nyergelni. Már most azt kérdem, hogy ennek az elvi beállításnak mi a következése? Tegnap rámutattam már arra, hogy határozott irány, határozott programúi és terv nem lévén, ennek következménye az, hogy mindenféle igény egyforma hangsúllyal jelentkezik, tehát az erők megoszlanak, szétforgácsolódnak és pepecselés lesz belőle. Következése továbbá az, hogy nem látván, irányt, a különböző gazdasági adminisztráló tárcák végtelen vitákban merülnek el és az intézkedések elkésnek. Harmadik következménye pedig az, hogy félintézkedéseket teszünk, félig irányítunk, félig nem, félig beavatkozunk, félig nem és ennek fatális gyakorlati következményei is vannak. Hogy csak két típust ragadjak ki, vagy az történik, hogy a kormány a gazdasági élet valamely szektorába félig beavatkozván, szabadon hagyja en^ nek a szektornak egy részét, ahol a gazdasági erők autonóm játéka érvényesül, amelyet az egyéni profit, az egyéni haszon vezet, tehát egészen más szempont, mint az állami irányítás szempontja; következésképpen ez a két szempont egymással összeütközik és hatásában egymást megsemmisíti. Hogy ezt gyakorlati példával Ulusztráljam, rámatatok a sertéshízlalás kérdésére. A zsírhiány hatása alatt a kormány elhatározta, hogy elő fogja mozdítani a gazdák hizlalási kedvét és e végből megállapította a kukorica árát, azonkívül olyan színvonalra emelte t a zsír árát, hogy a gazda előtt rentábilisnak lássék a hizlalás, tehát kedvet kapjon rá. Igen ám, de ugyanakkor a kormány szabadon