Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-784

784 Az országgyűlés képviselőházának 1&8. le van fektetve. Ilyen a nyelv szabad gyakorlata, a hatóságok előtt is és a magánéletben, — ami azután igazán csak természetszerű dolog — a sajtó, — itt, ahol mindenkor voltak német lapok, és pedig népies lapok is — az anyanyelven való tanítás, amelyeket különböző rendszerekkel próbáltunk meg, de mindenkor azzal a törekvéssel, hogy az anyanyelv elsajátítható legyen, egyes tantárgyaknak az anyanyelven való tanítása, mindazok számára, akik ezt óhajtják, kívánják és akarják, — természetesen azzal a lehetőséggel is, amelyet megadni az államnak kötelessége, hogy az államnyelvet is tökéletesen bírják. Mondom, ebben a protokollban sok ilyen rendelkezés vagy megállapítás van, amely majdnem feleslegesnek látszik annak, aki eddigi törvényeinket és jogszokásainkat ismeri. De ez a teljesség kedvéért van, azért, hogy a hiányok által ne lássék úgy, mintha ezek eltöröltettek volna vagy nem tartoznának azok közé, amiket a magyar állam tovább is — és pedig készséggel — teljesíteni kíván idegenajka, nevezetesen németajkú állampolgáraival szemben. Vannak azután résnek, amelyek újaK, vagy talán újaknak látszanak, de amelyeket magunk szükségesnek tartottunk és különösen jómagam szüKségesnek tartottam félreérthetetlenül és legális formában is papírra vetni. Ezek közé tartozik például a névmagyarosítás. Én a névmagyarosítást különösen az erőszakos, vagy paranosszerű névmagyarosítást, akár a köztisztviselők valamelyik csoportjánál, akár máshol, értelmetlennek tartom. (Meskó Zoltán: Senki sem akarja!) A névmagyarosítás lehet egy asszimilációs processzusnak, ha valaki fokozatosan más nemzetiségűvé válik — ami előfordul — az utolsó stádiuma, utolsó fázisa, záróköve. Ha mondom, hogy ma már lelkemben, szokásaimban, barátaimban, mindenben tökéletesen egy másik nemzetiséghez tartozónak érzem magamat, akkor megváltoztathatom a nevemet is. (Meskó Zoltán: Jogom van a magyar névhez!) Ebben az esetben megváltoztathatom a nevemet, de annak, hogy valaki előbb változtassa meg és ezzel valami szemfényvesztést vigyen végbe, a világon semmi értelme nincsen. (Úgy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalam.) Ennek következtében és ehhez készséggel járultam hozzá, mint ahogy ahhoz is, hogy aki már valami okból megtett egy ilyen változtatást, vissza is változtathassa a nevét. (Mozgás a jobboldalon,) Azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt az egész megállapodást vagy protokollt (Halljuk! Halljuk!) általánosságban, tartalmának helyességében való teljes meggyőződéssel írtuk alá és ezzel jár valami következmény is. Amit ez a protokoll tartalmaz — amelyet nemcsak azért hajtunk végre, mert ezt a protokollt aláírtuk, hanem azért is, mert amint ezt a névmagyarosítási példa és egyéb rendelkezések is igazolják, helyesnek tartjuk végrehajtani, sőt részben már eddig is végrehajtottuk — vonatkoztatjuk azt mindenkire, minden németajkú vagy származású magyar' állampolgárra, nemzetünk minden németajkú vagy származású fiára, tartozzék bár valamely, a kisebbségi jogok megóvására, vagy a német tradíciók ápolására alakult egyesülethez, szervezethez, akármihez, vagy nem. Ezek érzésünk szerint velük szemben egyénileg gyakorolt kötelességek és egészen mindegy, hogy valakit ezeknek a jogoknak — az állam részéről kötelességeknek — élvezetében támogatnak-e vagy nem, mert ezek a jogok minden egyes embert külön-külön megilletnek (Helyeslés.) akár tartozik valaki egy egyesületbe, akár nem. ülése 19 W november 22-én, pénteken, A Volksbundnak adott bizonyos jogkör, amely az egyik paragrafusból kitűnik, (Hallójuk! Halljuk!) ezt a felfogást nem változtatja meg. Úgy érezzük tahát, hogy quod uni justum, alteri aequum; ha valakinek, aki egy egyesületben benne van, megadjuk ezeket a jogokat, akkor nem tehetjük becsülettel, hogy annak, aki nincs egyesületben, nem adjuk meg. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Tágabb térre vonatkoztatva becsületbeli dolgunknak hisszük, hogy ha egyszer úgy érezzük, hogy mi mint a protokollt aláíró egyik fél, jószántunkból is így akartuk, nyilvánvalóan nem tehetünk mást, mint hogy minden vonalon gyakoroljuk ezeket a kötelességeket és mindenfelé megvalósítjuk ezeket a jogokat. Ez nem jelent — amint Klein képviselő úr talán egy kissé erős kifejezéssel mondotta — a németség részére valami ghettót. Mi nem nézünk arra (Klein Antal: Nem a kormány kívánta! A németség egy kis része kívánta!), hogy úgy, mint eddig, német származású emberek nagyobb számban ne legyenek közhivatalokban, mint talán más nemzetiségűek, egészen egyszerűen abból a természetes okból, mert műveltségben sokban előbbre vannak, mint más nemzetiségeink (Ügy van! Ügy van!), részben azért is, mert a szászság kivételével legfőképpen az ország nyugati részén laknak, amely nyugati rész, mint a töröktől is mentes terület, mint a nyugati befolyásoknak legjobban alávetett terület és mint a nagy nyugati empóriumnak, Bécsnek közelében lévő terület, mindenkor magasabb színvonalon volt gazdasági és egyéb kultúrában. Ehhez még egyéb is hozzájárul, amire nem szoktak gondolni: az, hogy ez a terület éghajlatilag is az intenzívebb gazdaságnak a területe és ennek következtében a nagyobb műveltség lehetőségeinek inkább bázisa, mint más terület. Természetes, hogy az onnan való emberek ezáltal erősebben érvényesültek ott, ahol a kultúra és a műveltség is belejátszik a szereposztásba. Nem szándékozunk soha arra gondolni, hogy ez részünkről bármiféle okból megszoríttassék. Arra is kitérek még és válaszolok röviden, hogy mindenki vehet-e földet. Ebben a tekintetben nem ismerünk különbséget német és magyar között, mert ez soha magyar szokás nem volt (Ügy van! a középen.), mint ahogyan nálunk Erdélyben nem ismertünk különbséget soha vallási vonatkozásban sem. Az, hogy én erdélyi képviselőtársam vallási viszonyai iránt érdeklődtem, nem miattuk és nem miattunk erdélyiek miatt történt, mert mi nem szoktuk a kákán a göböt keresni és megtalálni, hanem a magyarországiak miatt. Összehasonlítottam tehát azt is, hogy hány ilyen és hány olyan vallású "van a behívott képviselők között. Jónéhánynál kénytelen voltam hosszú kérdezősködéseket véghez vinni, s olyan emberek, akik az illető urakkal hosszú éveken vagy évtizedeken át együtt dolgoztak, ott erről a körülményről nem szereztek tudomást. Éppen így, nem magyar dolog különbséget tenni hazafiak közt abban a tekintetben, hogy azok milyen származásúak. Nem néznek tehát e tekintetben számarányokra, talán még kevésbbé akkor, amikor a németséghez bennünket mindig szoros barátság, — nagyon sokszor fegyverbarátság — és mindenféle más gazdasági és társadalmi kapcsolatok fűztek. Itt nemcsak a hazai németséget, hanem általában a németséget értem, amely a magyarsággal nagyon sokszor sorsközösségben volt itt Európában. Ami már most az egyént illeti, ebből a