Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-137

8$ Àz országgyűlés képviselőházának 13?. ülése 1940 október 9-èn, szerdán, végén az lesz a helyzet, hogy az állam tulaj-' tlönképpen nem takarít meg pénzt, hanem csak bizonyos nagyvállalatoknak takarítja ezt meg, de ugyanakkor az adóból egyszerűen kénytelenek leszünk ezeket a szegény gyermekeket könyöradomány formájában eltartani. (Ügy van! Xlgy van! a szélsőbaloldalon,) Ezért tisztelettel kérem, tartsuk szem előtt az infláció problémáját, de ugyanakkor tartsuk szem előtt a magyar millióknak, különösen a gyermekeknek becsületes megélhetését is, mert hiába lesz a pengőnek vásárlóereje, hiába lesz hadseregünk és hiába lesz egyetemünk, — ha a népi milliók életerejét elherdáljuk, nem fog az nekünk használni semmit. (Taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: A Ház az interpellációt kiadja a kereskedelem- és közlekedésügyi, valamint az iparügyi miniszter úrnak. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ez iránt nem érdeklődnek!) Következik Vajna Gábor képviselő úr interpellációja a miniszterelnök úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék azt felolvasni. Megay Károly jegyző (olvassa): »Interpelláció a magyar királyi miniszterelnök úrhoz a román uralom alatt maradt erdélyi magyarság üldöztetésének szigorú megtorlása tárgyában. 1, Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy a román uralom alatt maradt erdélyi magyarság súlyos üldöztetésnek van kitéve és a kiüldözöttek száma a 80.000-et is eléri? 2. Hajlandó-e a miniszterelnök úr a magyarságon esett sérelmet megfelelően orvosolni olymódon, hogy a magyarságot ért sérelemért teljes elégtétel szerzése után a békés élet a román uralom alatt maradt Erdélyben is biztosíttassék a magyarság számára?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. i Vajna Gábor: T. Ház! Midőn az Erdély és Románia területén élő székely és magyar véreink sorsát ebben az esztendőben újólag a Ház és a nyilvánosság színe elé hozom, első és legfontosabb kötelességemnek tartom, hogy a hála és a kegyelet szavával emlékezzem meg azokról a hősihalott német és olasz katonákról, akik messze fent északon Narviknál, Anglia felett, Franciaországban Trianonnál, Cyprus örökzöld ligetei fölött, Afrika sivatagján, vagy a vad hegyek felett szárazon és vízen, víz alatt és fent a levegőben hősihalált haltak az új Európáért és ebben az új Európában miérettünk is, akik itt vagyunk, s akik megszállt és felszabadult területeinken élnek. T. Ház! Ezek a hősihalottak szerezték meg Benito Mussolininak és Hitler Adolfnak, (Éljenzés a szélsőbaloldalon), hazánk két nagy jótevőjének azt a tekintélyt, amellyel először a cseh-szlovák uralom alatt levő területekről, majd a Ruténföldről, most pedig Erdély és Székelyföld egy részéről a megszálló felfegyverzett csapatokat egyetlen csepp magyar vér feláldozása nélkül ki tudták parancsolni. T. Ház! A bécsi döntés megtörtént. A területeket, amelyeket nekünk ítéltek, visszakaptuk, s ugyanakkor a magyar és a román állam kétoldalú szerződést írt alá, amely optálási jogot biztosít és amelyben kötelezettséget vállaltak a kisebbségi kérdés igazságos és becsületes megoldására. Azt, hogy ezek a kisebbségi rendelkezések nálunk az erdélyi székely területeken mennyire hajtatnak végre, közvetlen tapasztalatbél nem tudom, mert nekünk ellenzéki "képviselőknek nem adatott meg a mód, hogy lemenjünk oda, csak azt tudom, amit a napisajtóból és egypár ismerősömtől, meg most újabban a miniszterelnök úr mai felszólalásából megtudtam. Egyet azonban le kell szögeznem, hogy úgy a katonai, mint a politikai szervek a felszabadult Erdélyben maradt román lakossággal lojálisán és gavallérosan bántak. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) T. Ház! Szerződéseket, ha azokat előzetesen elfogadott döntés alaipján kötötték meg, illendő és kötelesség betartani. Ezzel szemben a legvadabb hírek és híresztelések indultak meg arról, hogy a Regátban és Erdély fel nem szabadult területein magyar, székely és csángó véreink milliós tömegét a legborzalmasabban üldözik. A bizonytalan megállapítások szerint az eddigi menekültek sza ma körülbelül 80.0C0-re tehető. Sajnos, ezek a hírek megfelelnek a valóságnak. Ezeket a magyar véreinket a román hatóságok és szervek a legborzalmasabb megkínoztatás, megsebesítés, megcsúfoitatás után lezárt vagonokban dobták át a magyar határon, s a vonatban napokon át enni-inni sem adtak testvéreinknek. T. Ház! A napisajtó és a napirend előtt felszólalt Cselényi képviselő úr, valamint a üiinisziereliiok. ur is részletesen ismertették ezeket a kegyetlenségeket; ezekről én nem akarok ismételten beszélni. Tény azonban az, hogy 80.000 testvérünk kenyér nélkül van és elhelyezésükről eddig alig lehetett gondoskodni. Szabad-e ennek tovább így folynia? Hol vannak a mi úgynevezett nagyszerű szervezeteink? Püspökladányban, közvetlenül Hajdúszoboszló mellett, ahol 3000-re tehető az üres szobák száma, egy laktanya cementes istállójában feküsznek magyar anyák, magyar gyermekek, akiket az oláhok hosszas kínoztatások után dobtak át a magyar határon.^ Az étel, amit kapnak, kevés, a kenyér is kevés. T. Ház, itt valahol a szervezésben van a hiba. (Maróthy Károly: A rendszerben!) A fogadtatásuk nem volt olyan, mint ahogyan a sok kínzás, szenvedés és vércsepp után ezek az emberek megérdemelték volna. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Mozduljon meg ez az ország és mozduljanak meg azok is, akik eddig hazafias célokra csak itt-ott adtak egy-kétezer pengőket. Ne székely cselédleányokat sétáltassunk és helyezzünk el budapesti zsidóknál, mert ez ellen mi magyarok és székelyek ünnepélyesen tiltakozunk, (Ügy van! Ügy van! Taps a szélsőbaloldalion.) hanem nyissuk ki a zsidó paloták kapuit, azoknak a zsidóknak a palotáit, akiknek Budapesten két házuk is van, akiknek van budai és pesti lakásuk, akiknek van balatoni és nem tudom hová való nyaralójuk. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Be kell szállásolni!) Ne az iskolákat és ne a laktanyákat tartsuk fenn menekült véreink elhelyezésére, mert ezekre a magyar kultúrának és a magyar honvédségnek van szüksége. (Egy hang a szélsóbaloldalon: Vida Jenő palotájában sok elférne! — Palló Imre: Goldbergerében!) Fogjon össze az egész ország, hogy ezek a szerencsétlen véreink érezzék a segítő kezet, erezzek, hogy megértettük fájdalmukat, hogy megosztjuk velük, ha kell, az utolsó falat kenyerunVpf \ g T * Ház! Gyermekkorunkban tanultuk az iskolában Pósa Lajos szép versét: »Tudjátok-e mi a haza?« Akkor ezt nem értettük meg, mert a haza egyben szülőföldünk is volt J^n éreztem a száműzetés kenyeret huszonkét esz-