Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-154

490 Az országgyűlés- képviselőházának 1, dótlanítás, aszemitizmus alapján állunk és arra kérem az iparügyi kormányzatot, hogy^ az ipar terén a numerus nuilust minél hamarább vigye keresztül, hogy a keresztény magyar iparosság élete és jövője biztosítva legyen. Az iparoktatással kapcsolatban őszintén meg kell mondanom, hogy nagy lépések történtek: így az ipari szakkönyvek kiadása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kézműiparosság a kor igényének megfelelően tudjon a termelésben működni. Az ipartestületekkel kapcsolatban meg kell kérnem a miniszter urat arra is, ne ragaszkodjék ahhoz, hogy legalább 200 tagja legyen egyvidéki ipartestületnek, mert nagyon sok olyan vonatkozása van ennek a kérdésnek, ami miatt nem lehet mindenhol szigorúan ragaszkodni a 200-as számhoz. Volt szerencsém a közelmúltban Ercsi ipartestülete ügyében eljárni. Ercsi egy forgalmas hely, nagyszerű ipariskolája van, a közlekedési utak is oda vezetnek és most mégis Érdhez van csapva, ellenben az a Eáckeresztúr, amely a múltban szorosan Ercsihez tartozott, — mert hiszen minden vonatkozásban odatartozik — most kénytelen a tőle 30 kilométerre lévő Válba járni, ha ipari szempontból valami elintéznivalója van. Arra kérem a miniszter urat, hogy mindig a helyi adottságoknak megfelelően intézkedjék az ipartestületek felállítása ügyében. A kisiparosok helyzetének megjavítása szempontjából feltétlenül szükségesnek tartanám a közszállítási szabályzat mielőbbi megreformálását, illetőleg, mint hallom, az készen van, tehát mielőbbi törvényerőre emelését. Magam is vállalkozó mérnök vagyok és nagyon jól tudom, hogy a közszállítások terén micsoda anomáliák voltak a múltban. Különösen fontos az odaítélés kérdésének rendezése. Nem tartom elfogadhatónak sem a legolcsóbb ajánlattevő, sem pedig a középarányos, vagy valami hasonló elv alapján való odaítélést. Feltétlenül meg kell azonban oldanunk a kérdést valamilyen módon, úgyhogy ne legyen semmiféle lehetőség a protekcionizmus túltengésére. Ma az a helyzet, hogy ha nem a legolcsóbb ajánlattevő kap munkát, hanem egy távolabbi helyen fekvő, akkor megindul a panaszok áradata, az iparosság áskálódik és a miniszter rendszerint lehetetlen helyzetben van, mert maga sem tud dönteni. Feltétlenül jönnie kell valamilyen írendezésnek, amely megszabja az utat és a módot, azt közhírré kell tenni, úgyhogy az iparosság nyugodtan várja a versenytárgyalásokról szóló döntést. (Szöllősi Jenő: A főispánok politikumot kevernek bele!) A mérnöki rendtartással kapcsolatban magam is a kötelező tagság alapjain állok, tekintettel azonban arra. hogy nagy a mérnökhiány, tekintettel arra, hogy a termelés megköveteli a harmonikus együttműködést, felvetem a kérdést: mi fog történni a körülbelül 12.020 ipariskolással? Hallottam arról is, hogy az ipariskolások számára külön kama. rát fognak szervezni. A magam részéről azt szeretném kérni a miniszter úrtól, hogy német mintára úgynevezett műszaki kamarát alkossunk és ide hozzuk be az ipariskolásokat is, akik mindig hűséges munkatársai t voltak az okleveles mérnököknek és azt a régi ellentétet, amely még ma is nagyban dúl az ipariskolások és az okleveles mérnökök között, ilymódon igyekezzünk kiküszöbölni. A mérnöki cím odaítélése szempontjából is német példára hivatkozom. Ne aggasszon itt egyetlen okleveles mérnököt sem az, ha esetleg az az ipar iskolás megfelelő gyakorlati idő eltolülése 19 AO november 18-án, hétfőn. tése után használja a mérnöki címet. Az »okleveles« szó odatételével feltétlenül megvédhetjük már az okleveles mérnököt. Tudom, hogy e miatt engem esetleg a kamarában kellemetlenségek fognak érni, mérnöktársaim részéről szemrehányásokat kapok, azonban s a termelés érdekei szempontjából szükségesnek tartom ennek a kérdésnek rendezését. T. Ház! Az ipari szociálpolitikáról kell itt beszélnem, amelyről nagyon helyesen állapítja meg az előadó úr, hogy azt szeretet, szív nélkül ,nem lehet elképzelni. Én azonban itt sajnálattal vagyok kénytelen megállapítani, hogy ezt a szívet, ezt a szeretetet eddig nemigen tapasztaltuk. Különösen utalnom kell itt a legutóbbi bányászsztrájkra, amikor volt alkalmam látni azt, hogy hiábavaló volt ezeknek a^ szerencsétlen bányamunkásoknak minden sírása, jajgatása, az iparügyi kormányzat nem sietett segítségükre olyan mértékben, mint

r ahogyan megérdemelték volna. Arra kérném a miniszter urat, váltsa be azt az ígéretét, amelyet nekem az elmúlt, év szeptembereben tett, látogassuk meg a bányákat, szálljunk le a tárnákba, nézzük meg azokat a bányász •'• lakótelepeket, hallgassuk meg ott a helyszínen ezeket a szegény embereket s akkor tudom, hogy a miniszter úr is más alapokra fog helyezkedni és akkor az ő részéről is tapasztalni fogunk szívet és megértést. T. Ház! Különösen fontosnak tartanám itt az ipari közegészségügy megreformálását és hathatósabb ellenőrzését. Ismét csak a bányatelepekre kell itt utalnom és hivatkozom a múlt esztendőben elmondott két interpellációmra, amelyekben megállapítottam, hogy a hazai bányavállalatok az egészségügy legelemibb feltételeinek sem tesznek eleget. Mindem tárnához feltétlenül megfelelő mosdó- és öltözőhelyiségeket kell építeni, hogy az a munkás, aki nyolc órai földalatti munka után napvilágra kerül, megfürödhes^en, megmosakodhasson és tiszta ruhában juthasson vissza családja körébe. T. Ház! Az 1938: XXXVI. te, a gyermeknevelési pótlékot rendszeresítette a

z ipari munkások részére. Itt megismétlem a kérésemet, amelyet a kereskedelmi tárcával kapcsolatban előadtam és kérem a miniszter urat, ne ragaszkodjunk aihhoz a feltételhez, hop-y az az üzem húsz munkásnál többet foglalkoztat-o vagy sem, hanem adjuk meg a gyermeknevelési pótlékot minden ipari munkás számára, tekintet nélkül arra, hogy kis-, közép- vagy nagyüzemben dolgozik-e. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Az iparfegyülettel foglalkozva, sajnálattal kell megállapítanom, hogy az ország 17 helyén működő 61 műszaki ember semmi körülmények között sem elegendő arra, hogy az iparfejlesztés és a munkásvédelem szempontjaiból megfelelő ellenőrzést gyakoroljon. Ismét tapasztalatból beszélek, mert tapasztaltam azt, hogy bizony az iparfelügyelők egyes helyekre sokszor másfél vagy két évenkint jutnak csak ki. Elképzelhetetlen ilyen kis létszám mellett az ipari üzemek hathatós ellenőrzése. En a magam részéről úgy látom, hogyha ezt a létszámot megháromszoroznánk, akkor talán ki tudnók elégíteni a követelményeket. Emiatt van az, hogy a vidéki üzemekben, a vidéki gyárakban igen gyakori az üzemi baleset, legutóbb például a Siómenti Kendergyár ügyében voltam kénytelen interveniálni, ahol a közelmúltban már háromszor történt súlyos baleset, legutóbb halálos baleset. T. Ház! Beszélnem kell itt még a város-