Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-153

Az országgyűlés képviselőházénak 153. ülése 1ÖU0 november 15-én, pénteken, H& a ruhát. .Mégis óránként 24 fillért kapnak csak, pedig az ipari pályákon, a gyáriparban és a kisipariban is 36 fillér a legkisebb órabér. T. Ház! Ezt a kérdést már nagyon sokszor a Ház elé hoztuk. Elmondottuk ezeknek a sze­gény embereknek a «érelméit Interpellációk formájában is, de t a mai napig süket fülekre találtunk. A probléma még ma is elintézetlen, sőt megfelelő formában talán választ sem kap­tunk azokra a kérdésekre, amelyeket a mi­niszter úr elé terjesztettünk, pedig a pálya­munkások 24 filléres órabérét igenis fel kell emelni. Mindnyájan tudjuk azt is, hogy a ma­gyar államvasutaknál sok olyatn ócska ruha van raktáron, amelyeket a forgalmi személy­zetre már nem igen lehet ráadni, ezeknek az embereknek viszont megfelelőek volnának. Itt volna már az ideje annak, hogy őket ezekbe az ócska ruhákba felöltöztessük, hogy ne sa­ját pénzükön, abból a 24 filléres órabérből kelljen még ruházatukat is megszerezniök. De van itt egy másik kérdés is. A vasút kérdéséről már nem akarok tovább beszélni. Szinte "^azt mondhatnám, (mindenki ^előhozta a vasút kérdését s maga a miniszter úr is tisztában van azzal, hogy mi a vasút helyzete, mi baj van, mit kell orvosolni, hiszen számta­lan esetben vittek hozzá küldöttségeket, a le­velek és kérvények ezrei érkeztek hozzá, tehát a miniszter úr éppen úgy tisztában van a dol­gokkal, mint ahogy mi vagyunk, csak a se­gítés marad el. T. Ház! Ilyen a postások helyzete is. Itt van a m. kir. posta műszaki osztálya. A mű­szaki osztály munkásait éppen olyan elbánás­ban részesítik, mint a pályamunkásokat. Ezek is éppen olyan ^idénymunkások, de ezeknek még kinevezés sem jár, ott lehetnek az egész életen keresztül, hiába várják a kinevezést, nem kapják meg. A távirdamunkások a pá­lyamunkásokhoz hasonlóan, éjjel-nappal, víz­ben-sárban állandóan kinn dolgoznak a peri­fériákon, egész éjszakákon is, hiszen ha vihar jön, akkor a vezetékeket meg kell javítani, mindig ott lógnak az oszlopokon s mégis na­gyon csekély fizetést kapnak. Hallottuk, hogy ezek az emberek most újévkor kapnak remune­rációt. Nagyon szép, ha a munkát így meg­becsülik és nagyon jó hatása van a remune­rációnak, mert ez ösztönzi a munkásokat, a remuneráció kiosztásával kapcsolatban azon­ban nem találom meg az arányt, hanem óriási eltolódást látok. Azok a szegény emberek tudniillik, akiknek 100—200 pengő között mo­zog a fizetésük, 2—3%-ot kapnak, de azok, akiK­nek a fizetése a csúcsponton van, 50—100%-ot kapnak. Az elosztás tehát nincs rendben, itt nem nagyon érvényesül a szociális elvj pedig itt nagyon hangoztatták, hogy a szociális in­tézkedések sorozatát hozza a kormány; itt nem veszek észre szociális intézkedést. T. Ház! Vannak itt más dolgok is: beszél­tek itt a postamesterek kérdéséről is. Ezek a szegény postamesterek éppen olyan szakembe­rek, mint a postánál lévő tisztviselők, mert éppen olyan szakvizsgát tesznek, mint a posta­tisztek, fizetésük azonban egészen eltér azok fizetésétől. Nagyon jó volna, ha a miniszter úr ezeknek a kérését is jobban megnézné es ebbe a kérdésbe jobban belenyúlna, hogy így a postamesterekkel, azokkal a kis falusi posta­mesterekkel is, akik szakvizsgát tesznek s akiknek így éppen olyan képzettségük van, mint a postatiszteknek, azokhoz hasonlóan bánjanak a fizetés tekintetében is. T. Házi Beszéltek itt a Máv. pályafenntar­tási munkásainak sérelmeiről. Minthogy a pályamunkások ludták, hogy a kereskedelmi tárca keretében én is fel kívánok szólalni és ezt a kérdést szóvá kívánom tenni, megkeres­tek és egy kérvényt adtak a kezembe azzal, hogy azt juttassam egyenesen a miniszter úr­hoz. (Mozgás a jobboldalon.) Ezt a kérvényt körülbelül 100—150 ember írta alá. Átadom a miniszter úrnak és nagyon kérem, vegye fon­tolóra s méltóztassék elintézni. [ Mivel a kormánnyal szemben teljes mér­tékben bizalmatlan vagyok, a tárca költség­vetését nem fogadom el. (Felkiáltások jobbfe­lől: Nagy baj! Borzasztó nagy baj!) Elnök: Szólásra következik? Boczonádi Szabó Imre jegyző: Kátz Kál­mán! Elnök: Rátz Kálmán képviselő urat illeti a szó. Rátz Kálmán: T. Ház! Mióta a második világháború kitört, a piacok megszűkültek. A táyoíi nyersanyagbázisok eltűntek és nem ál­lanak többé rendelkezésre. Ez igen nagy bajt okozott sok ország ellátásában, így Magyaror­szágéban is, amit nem akarok bővebben fejte­getni. i Felmerült itt tegnap a / kérdés: vájjon előrelátható volt-e a háború és kellett volna-e gondoskodni nyersanyagtartalékokról? Én azt gondolom, hogy előre lenetett volna látni mái­évek óta, hogy egyszer leszámolásra kerül a sor, kitör a harc az elmaradt és megoldatlan problémák miatt s így bizonyos felelősség il­leti mindazokat, akik a háborús veszedelem fennállása, óta^ nem gondoskodtak bizonyos tartalékolásokról. Természetes viszont az is, hogy ennek útját állotta az anyagi lehetőség is. Ez annál nagyobb baj, mert a ma már szinte pótolhatatlan nyersanyagbázisok jelen­tékeny része a tengerentúlon van Mint említettem, a külügyi tárcához való hozzászólásomban, éppen a gyapot az, ' amely rendkívül fontos szociális szempontból, mint népruházati és hadseregfelszerelési cikk, s en­nek az elsőrendű vásárló piaca Amerikában, Missouri államban van. A második számú piac Egyiptomban, illetőleg Szudánban van. Már most az a kérdés: miért voltak a gyapot ­bázisok ilyen messze? Már régen, évtizedek óta alakult ki a gyakorlat, hogy ott vásárolták, amivel okai bizonyos banKtechnikai dolgok voltak, jobban kaptak ott hitelt és gyárainkat is így állították be az amerikai gyapot feldol­gozására és később, amikör a gyárak bővültek, ehhez idomultak. Nagy baj volt tehát, hogy az állami beavatkozás már régen nem történt meg ezen a téren, hogy egészségesebb irányba terelte volna a textilipar fejlődését s így gon­doskodtak volna arról, hogy közelebbi bázisok után nézzünk, hiszen ilyen volt Egyiptom, Szu­dánon kívül, Brit-India, Törökország és első­sorban most már évek óta Oroszország. Most belekapcsolódom az előttem szólott képviselő úr beszédébe, aki a Dunáról, a dunai legénység szociális kérdéseiről beszélt. En ezt annál is inkább fontosnak tartom, mert néze­tem szerint a Duna magyar élettér elsősorban s nekünk, magyaroknak, ezen keresztül kell megkeresni az új versenyanyagbázisokat. Csakis keletre fordulhat tekintetünk, mert hi­szen nyugatra és délre teljesen el vagyunk zárva. A Dunán még mindig kijuthatunk a Fe­kete-tengerre és érinthetjük Törökország és Dél-Oroszország s a Kaukázus kikötőit. De mióta elkészült a Volga—Don-csatorna, azóta, bár szinte groteszkül hangzik, ha itt Magyar­országon Budapesten egy tenger járó hajóra, mondjuk az Etelére, vagy más hasonlóra: fei-

Next

/
Oldalképek
Tartalom