Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-152

Az országgyűlés képviselőházának 152. jártam vele együtt a katonai parancsnokságnál, hogy ezt a törzskönyvezett kancát adják vissza, hiszen azt nem is lett volna szabad bevonultatni. Az volt a válasz, hogy a lovat most már beosztották egy tüzérüteghez és nem tudják helyettesíteni. Mindenesetre a nemzetnek a kára pedig, ha egy törzskönyve zett állatot tönkretesznek. Meg is történt, visszajött a kanca olyan megromlott állapotban, hogy siralmas volt ránézni. Ez az állat már nem alkalmas arra, hogy jó lovakat neveljen. Szegény ember nem tudja, mit csináljon, fellépjen-e .kártérítési igénnyel; mégis azt mondotta: átveszem a lovamat, mert nélküle nem tudok dolgozni, földemet mégis csak meg kell művelnem. Vannak esetek, amikor a lovak betegek és azoknak a lovaknak a gyógykezeléséről nem gondoskodnak úgy, ahogy kellene. Voltak esetek, hogy az állat elhullott. Ebben az esetben a kincstár megtéríti a gazda kárát, itt; azonban az a kár, hogy a gazdák később kapták meg a pénzt és az emelkedő árak mellett nem volt módjuk lóállományukat pótolni. Igen súlyos az ilyen eset és ezért arra kérem a miniszter urat, legyen szíves és általános rendelkezés alapján orvosolja ezt a dolgot, amennyire csak lehet. Itt van még egy érdekes eset. Vannak korosztályok, amelyekből eddig még nem hívtak be katonai szolgálatra, viszont öregek még mindig szolgálatot teljesítenek. Kérem a miniszter urat, legyen szíves ezeket az ifjakat egy kicsit bevonni szolgálattételre, az örege: ket pedig lehetőleg hazaküldőm, amennyire a honvédelmi érdekek ezt megengedik. Végezetül engedjék még, hogy a zsidó munkaszolgálatos okra vonatkozólag saját nézetemet adjam elő. Kereskedelmi végzettségű ember vagyok és számokkal szoktam foglalkozni. Erről az ügyről újságcikket is írtam, mondván, szomorú dolog, hogy mi a zsidók munkájára rá vagyunk utalva. Nem helyeslem azt, hogy zsidókat összefogjunk és munkaszolgálatra küljük őket. Én sokkal szívesebben láttam volna, ha a honvédelmi miniszter űv»z így behívandó egyénekre vagyoni állapotuk szerint kivetett volna egy munkamegyáltási összeget. Az én felfogásom szerint úgy lett volna elintézendő a dolog, hogy magyar munkásokat, munkanélkülieket állítottak volna munkába (Helyeslés a baloldalon, — Szeder Ferenc: Ügy van! Ez lett volna a helyes!) és én adtam volna nekik naponta 10—15 pengőt, fizessék meg ezt a zsidók. Szívesen fizették volna, mert a munkától irtóznak. Tudom

; mert hiszen személyesen volt alkalmam meggyőződni arról, hogy ezt a kötelezettségűket, amelyre beosztották őket, destruálásra is felhasználták. Van egy községünk, amely igazán mondhatom, hogy antiszemita szellemű volt; ezt a községet úgy átgyúrták, hogy ma filoszemita község lett belőle. Azt hangoztatták állandóan, hogy: íme, mi vesszük el a kenyereteket, mert bennünket dolgoztatnak; és kiszámították a falusi népnek, hogy az államkincstárnak egy-egy ilyen dolgozó zsidó 6 oengőjébe kerül, az ottani emberek pedig nem kereknek többet, mint 2—3 pengő napszámot. Azokkal a viccekkel, amelyek közszájon forogtak, hogy »emléklapátosok«, {Torkos Béla: Zuhanó-talicskázók!) vagy hogy »diplomáciai pályára mentünk«, szörnyen destruáltak. Szörnyen destruáltak például olyan esetek elmesélésével, amelyekről nem tudom ugyan megállapítani, hogy megtörténtek-e, de ülése 194Ö november 14-én, csütörtökön. 405 mindenesetre jellegzetesek. Egy uradalom kért munkás-segítséget, erre kiutaltak neki 20 zsidó munkást. Egy nagy zabtábla learatásáról volt szó. A gazdát kivezényelték a munkásokkal együtt a táblára, hogy végezzék el az aratást. Déli idő tájban kimegy maga a földbirtokos, kíváncsiságból, hogy megnézze, hogyan folyik ez a zsidó munka. Nagy aneglepetésére azt látja, hogy ott ülnek az út szelén, üres demizsónok fetrengenek, kártyáznak, cigarettáznak, gulyást esznek, és a gazda közöttük ül nagy tercierébe mélyedve. A földbirtokos megrökönyödésében és mérgében odakiáltotta a gazdájának: »Micsoda disznóság, miért nem dolgoztok?« Azt mondja erre neki a gazda: »Nagyságos úr, ne tessék haragudni, a zabban nem lesz semmi baj, a zsidók megvásárolták lábon, tehát ha az most megrothad vagy elázik, az nem a mi kárunk, az az o káruk.« Nem tudom, megtörtént-e ez az eset» de mindenesetre csak arra jó, hogy destruáljon. Van ennek a kérdésnek egy nnisik oldala is, amelyet az én vidékemen tapasztaltam. Ott árkot ástak ezek a munkaszolgálatosok, hogy azzal levezessek a talajvizet. Ezekről a munkákról csaknem mozifelvételeket vettek fel, kijártak oda autókkal a barátok, hoztak ennivalót, innivalót, minden kényelmük megvolt •azoknak az embereknek, de a fényképezést nem felejtették el és nekem az az érzésem, hogy ezek a fényképek be fognak kerülni Amerikától egészen Ausztráliáig az angol illusztrált lapokba és^ azzal fognak hencegni, hogy: íme, a zsidó mártírok hogyan segítettek felépíteni Magyarországot! Nekünk erre nincsen szükségünk. A mi felfogásunk szerint ők építsék a saját országukat^ mi pedig építeni akarjuk a magunkét. Kíméljük az ő munkaerejüket, ellenben igenis használjuk fel az ő tőkeerejüket a magyar nemzet megerősítésére és ne adjunk nekik alkalmat ari*a, hogy ők valaha is el henceghessenek, hogy ők szenvedtek itt ebben az országban. Ezárt nem helyeslem én a zsidók munkaszolgálatának igénybevételét. Kenyeret a magyarnak, mondjuk úgy, hogy jobb kenyeret a magyarnak, — ez a kívánságunk. A honvédelmi tárca költségvetését szíve sen megszavaznám, mert nemhogy soknak, hanem kevésnek tartom azt, amit ebbe a költségvetésbe beleszorítottak. A honvédelmi miniszter úr nem tudna annyit kérni tőlünk, amenynyit meg ne adnánk, mert mi nemzeti szocialisták, nem állunk az aranyborjú alapján, (Epy hang a középen: Mi sem!) mi tudjuk azt, ho^gy ha pénz kell, akkor van pénz és hogy a papírpénz a magyar nemzet becsülete, ahhoz a nemzet és a haderő a fedezet. Tehát pénznek lennie kell és ne kelljen könyörögni azért, hogy a magyar katona épségét is védjük, mert ma fontos az, hogy több páncél, több gép legyen, hogy kevesebb ember pusztuljon el a harctéren. Sajnálom, hogy a honvédelmi tárca költségvetését nem fogadhatom el. {Éljenzés és taps a, szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik! Boczonádi Szabó Imre jegyző: Tauf fer Gábor! Elnök: Tauf fer Gábor képviselő urat illeti a szó. Tauffer Gábor: T. Ház! Azt hiszem, hogy utolsó szónok vagyok a vitában, nem akarok tehát .visszaélni a miniszter úr. türelméyjel és