Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-152

404 Az országgyűlés képviselőházának 152. ülése 19 A0 november íU-én, csütörtökön. érzés egy özvegy anyának, általában egy özvegynek, ha tudja, hogy az állani gondoskodik róla, ha már nem áll mellette a kenyérkereMilyen jóleső érzés volna azoknak a falusi hadiözvegyeknek és árva gyermekeknek, ha nemcsak hivatalos útra terelt kéréseinkben volna a minisztérium támogatásukra, hanem gondoskodnának arról is, hogy igenis felkutassák, nyilvántartsák őket és egy évben egyszer kérdeznék meg tőlük, hogy, vagytok, hogy éltek, nem kell-e segítség, mert hiszen segíteni lehet a nélkül, hogy pénzbeli segítséget adunk, azzal, hogy az ilyen árvákat, özvegyeket előnybe helyezzük minden tekintetbén, ahol egy üresedésben lévő állás van vagy egy trafik, kimérés vagy más ilyen beneficium előfordul. Azt tapasztalom, hogy ezek teljesen el vannak hanyagolva, szegények nem tudják, hova forduljanak, kihez menjenek, amikor a falu első közigazgatási embere ilyen nemtörődömséggel kezeli az ügyeket. (Egr

y Zoltán: Mikor volt ez?) Kost volt az esküvő, egy hónappal ezelőtt. À hadiárvák ügyében pedig egy kérésem van. Szintén eey érdekes esetet mesélek el. Nem tudom, milyen intézkedés folytán, a határ mentén elvették az italmérési engedélyt az összes kocsmárosoktól minden különö«sebb indokolás nélkül. Illetőleg az indokolást nem akarom megmondani, mert a pénzügyminiszter rium a honvédelmi minisztériumra hivatkozott, a honvédelmi minisztérium pedig a pénzügyminisztériumra. A hadiárváktól elvették az italmérési engedélyt és szaladtunk ide-oda, hogy a kenyerüket ne vegyék el. (Kabók Tjajos: Zsidók voltak!) Nem voltak zsidók. Tehát az engedélyüket elvették, vissza nem adták, ellenben hallgatólagosan most az üzletet tovább vezetik. Szegények minden pillanatban várják, mikor csap le rájuk a bárd- Azért említem ezt az esetet, mert igenis a honvédelmi miniszter úrnak is közbe kellene lépnie, hogy ilyen esetekben vizsgálják meg azt a dolgot gyorsabban és ilyen hadiárvákat ne hagyjanak bizonytalanságban ilyen hosszá ideig. (Egry Zoltán: Hadiárva ma már alig van!) Ezek még hadiárvák. Engedjék meg, hogy még egy szempontra rátérhessek. A falu lakossága több ízben panasszal jött hozzám, hogy lovaik beserozása esetén nem kapják meg azt az ellátmányt, amely nekik tulajdonképpen járna. Konkrét esetekkel jöttek hozzám és mesélték, hogy borzasztó, lehetetlen a helyzetük, mért sokáig kellett várniok, amíg bevonultatott lovaik, szekereik után megkapták azt a bizonyos illetményt; a b ft vonuláskor kaptak egy igazolványt, amely a lovakat első- vagy másodosztályú lovaknak minősítette; az elsőosztályú lovak voltak azok. amelyek patkóval voltak ellátva, a második osztályúak azok, amelyeken nem volt patkó; ők átvették a cédulát, akkor nem is revideálták; de ettől eltekintve, ha nem is lett volna rajta patkó, — mondja az én emberem — érthetetlen, hogy az 1-80 pengő díjból levontak még 80 fillért és pedig levonták annyiszor, hogy bőségesen elláthatták volna ebből patkóval a falu lóállományát. Tehát 80 filléreket vontak le az ilyen nem patkolt ló után. Tudó másom szerint tíz esetben jogos lett volna a levonás, azonban hat hétig állandóan levonták a 80 filléreket. A másik ember panasza az, hogy a törzskönyvezett kancát elvitték. Jó magam is elcsak a panaszok keretéből merítem. Ugyanis a honvédelmi minisztérium 22. osztályához szoktam felmenni, mert főleg hadirokkantak, hadiárvák, frontharcosok ügyében járok el es alkalmam van ezeknek az ügyeknek elintézésekor látni, hogy hol akad meg az intézkedéseknek egyes fokozata és hogv mit és hol kellene segíteni. Néhány esetre kívánnám a honvédelmi miniszter úr figyelmét felhívni és arra kérném, hogy ezekből az esetekből kifolyólag intézkedjék hathatósan, hogy ezek a szegény elesettek mégis csak valami támogatásban részesüljenek. Nem mondom azt, hogy a hadiözvegyeken, hadiárvákon nem igyekszik a minisztérium segíteni, amennyire tőle telik. Pénzünk ugyebár nincs, de nem is pénzbeli segítségre gondolok most, mert hiszen ezt már szóvátették igen t. képviselőtársaim, hanem olyan esetekre akarom nagybecsű figyelmét felhívni, amelyek bizony igen kihatnak a mai honvédelem szellemének erősítésére. Mondhatjuk lígy, hogy deprimálólag hat, ha látja a magyar nép, hogy ilyen és ilyen ügyek nincsenek elintézve, vagyis bizonyos nemtörődömség leple alá kerülnek. Gondolnom kell most — meghatódva — azokra, akik fehér bottal járnak, akik f[Rjelvényt viselnek mellükön és gondolnom kell azokra a feketekendős anyókákra a falukban, a hadiözvegyekre. Nem nagy eset, amit elmondok, de jellemző és igen fájdalmas eset. Egy hadiözvegy jött hozzám panasszal és előadta

; hogy az ura elesett, de halottá nem nyilvánították, bár eljárt a jegyzőnél, eljárt a papnál. Nem tudtak segíteni rajta, a holtányilvánítás nem történt meg, segélyt tehát nem kapott, mert hivatalosan nem volt hadiözvegy. Megesett rajta a szíve egy jó magyarnak, aki szintén özvegy volt és négy gyermekkel rendelkezett. Hívta, jöjjön hozzá, segítsen a gyermekeket fölnevelni és így ő legalább munkába eljárhasson, hogy fölneveljék a négy gyermeket. Konkrét eset. Érdeklődtem, hogyan áll az ügye. Szegény asszony sírt, hogy nem kap bizonyítványokat, nem tudja a holttányilvánítást keresztülvezetni és így nem tudnak egybekelni, hogy a törvény és az egyház előtt is hites felesége legyen annak a szintén özvegy embernek. Ie*en megdöbbentem, amikor az ügynek utánajártam. Bizonyos nemtörődömséget tapasztaltam a falu vezetője és a falusi plébános részéről is. Nem törődtek az

t üggyel, valahogyan nem akartak utánajárni, talán hosszadalmas és fárasztó volt. így a szegény asszony öt éven keresztül élt azzal az emberrel a nélkül, hoay a törvény szankcióját megkapta volna ehhez. Panaszkodott hogv a falu asszonyai nem veszik be társaságukba, őt erkölcsi szempontból alárendeltnek nézik, megvetették, a temnlomban külön kellett neki ülni. nem ülhetett ugyanabba a padsorba, imnt más asszonyok, esry fa7P»rény honvéd hadiözvegye. (Egry Zoltán: Mikor volt ez?) Nekem kellett utánajárnom és hála Istennek, már a há/assáer tanuja lehettem. Megtörtént. Ez nem dicsősésr rámnézve. csak keserű és szomorú tapasztalat. Ezt azért említem _fel, mert pár éve lent jártam Olaszországban és édesanyám sírjánál találkoztam egy szintén özvegy, öreg olasz aszszonnyal. akinek a fia barátom volt, a magyar hadseregben szolerált. azután elesett: a maaryar hadseregnek vitéz tagja volt. azonban olasz nemzetiségű volt. Kérdeztem tőle: mo«t miből él. hiszen nincsen fia. — ki tartia el? Elmesélte, bogy 200 lírát folyósít neki havonta az olasz állam. Milyen megnyugtató és felemelő