Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-137

26 Az országgyűlés képviselőházának a legerélyesebb intézkedésektől se (Elérik helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) abban az irányban, hogy hatszázezer magyar testvérünk saját hazájában való hontalanságának vege vettessék. (Helyeslés. — Felkiáltások jobb/elől: Tiltakozunk!) Hogy a legteljesebb emberi és polgári jogegyenlőség részükre biztosittas sék, (Ügy van! ügy van!) és minden velük szemben eüciig elkövetett sérelem a legsürgősebben orvosoitassék. (Elénk helyeslés.) m T. Ház! Annak a népközösségi gondolatnak a jegyében pedig, amely az új európai gondolatvilág egyik elismert és megbecsült értéke, azt üzenem a hatarainkon tűi élő, de a nagy magyar család szent közösségébe tartozó minden magyar testvérünknek: ne féljenek, búzának, mert mi meg tudjuk és meg akarjuk őket véaeni. (Nagy taps és éljenzés a Ház minden oldalán. — Meskó Zoltán: Értük megyünk! — Zaj. — A szónokot sokan üdvözlik. — Elnök csenget.) Elnök: A miniszterelnök úr kivan szólni. Gr. Teleki .Pál miniszterelnök: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Szükségesnek tartom, hogy magam is szót emeljek ezeknek a rettenetes üldöztetéseknek targyáoa»

1 am lvpket Cseléayi képviselő úr napirend előtt szóbahczott. ívxi LuOjaJi UZL, íiogy a rumun jvormány közvetlenül a becsi döntés utáni időben nem volt egészen úr a saját portáján. Ez volt az egyik oka annak, hogy bizonyos türelemmel vártunk. A másik oka az volt, hogy azt akartuk, lássák, hogy a magyar hadsereg, a magyar közigazgatás hogyan vonul be a visszakerült területekre és lássák ennek a népnes, magának Erdély magyar népének és szász népének, e nép lelkének megnyilatkozását. Azonkívül éppen e lelkiség alapján maguk az erdélyi magyarok kértek minket arra, hogy legyünk kiméletesek, várjunk. Erre kértek ők, a határon erről valók és kértek a határon túl valók is. Egyénileg nehéz szívvel, de e meggondolások alapján ' vártunk; vártuk* hogy megjön a józan belátás az után az első egypár nap után, amelyet a kivonulásnak és a továbbvonulásnak teljes rendetlensége jellemzett. De nem jött semmiféle belátás. Ilyen időkben történhetnek egyes kilengések egyik vagy másik részről. Ezt megengedem. De ha már történhetnek, akkor azt hiszem, még mindig sokkal több magyarázata volna annak, ha azok rész-érői történtek volna kilengések, jogilag meg nem engedett dolgok, akik 22 éven keresztül elnyomatást szenvedtek, (Ügy van! Çgy van!) akiket botoztak, akiknek testvéreit ' megölték, akik mindenféle kínzásokon mentek át, amelyeket tud minden ember, aki erdélyivel beszélt, vagy hazajárt közben. A kilengések sokkal inkább magyarázhatók lettek volna erről a részről. (Ügy van! Ügy van!) — Nagy taps.) mint azok részéről, akik nem vesztettek semmit, akikkel csak annyi töcrtént, hogy 22 éves álom után visszaállt a normális állapot (Egy hang a baloldalon: Részben! — Zaj.) és visszaállt egy közigazgatás, amelyről — magam is tanúsíthatom azt, amit a képviselő úr mondott — magam is tudom, hogy egyes tisztjeinknek kezetcsókoltak azért, hogy ez a közigazgatás most rendes és nem tesz sok mindenfélét, amit az előző tett. Ennek a bizonylata, a 22 éves közigazgatás elítélése, az erdélyrészi román vezetők részéről írásban a kezemben van. , , De ha történtek is —mondjuk —kilengések, ezek lehettek egyéniek, két dolog itt bizonyosan nem történt. Először: az odaát maradt magyarok vezetőinek nevében Gyárfás Elemér ki137. ülése 19 AO október 9-én, szerdán. hallgatást kért a román miniszterelnök úrtól és nem kapott. Még arra sem volt módja, hogy elmondja panaszainkat (Egy hang a szélsőbaloldalon: Akkor mire várunk!) és feltárja előttük azt, hogy mi minden történik. Másodszor: a román kormány részéről semmiféle megnyugtatás nem történt a felé a magyarság felé, amely a hivatalos közegek és mások üldöztetései elől menekült. Az üldözésnek, kiüldöztetésnek többféle foka van. Az egyik embernek erősebb az idege, a másiknak gyengébb. Az egyik embert meg kellett hogy gyötörjék, meg kellett hogy botozzák azért, hogy átjöjjön. Magam is láttam saját szememmel, megbotozott embert, aki átjött a határon. A másik ember hamarább megijed, hamarább menekül, de az is kiüldöztetés, csak az idegállapot különböző. (Ügy van! Úgy van! Kiüldöztetést jelent a félelem nemcsak attól, amivel ma fenyegették, hanem a félelem is annak fokozásától, ami 22 éven keresztül történt. (Ügy van! Ügy van!) Erre nem történt semmiféle megnyugtatás és a bécsi döntést és annak minden konzekvenciáját elfogadó román kocrmány részéről semmiféle jele annak, hogy most már ez a 22 év meg fog változni, mégpedig in melius és nem in peius, ahogyan történt és történik. (Ügy van! Ügy van!) Mi a magunk részéről mindent megtettünk. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Erélyt!) Megtett mindent elsősorban maga a magyarság, amelynek részéről én Szatmáron az első napon, az első órában, majdnem a bevonulás órájában, a Főméltóságú úr előtt hallottam két megkínzott, egy református és egy fiatalabb katolikus paptól: elfelejtjük a 22 esztendőt és nem kívánunk semmiféle bosszúállást. (Egy hang a báloldalon: Magyar lovagiasság!) Ugyanezt hallottam Nagyváradon egy^ székely iparostól, aki elém állt és csak pár szót szólt: de már ebben a pár szóban is benne foglaltatott ugyanaz. Ezt hallottam mindenkitől, politikai vezetőktől és a lakosság minden rétegétől, falun és városban egyaránt. Én magam mindjárt, amikor először jártam két naora Kolozsvárott, az egyik este magamhoz hivattam — tehát nem is ők kérték a fogadtatást — a görög katolikus és görög keleti püsüök urakat és egynéhány más Vezető személyiségét a kolozsvári román társadalomnak. Megmondottam nekik — természetesen igen kemény — bírálatomat a 22 évről. De hozzátettem azt, hogy mi békét, igazságot, megnyugvást hozunk mindenkinek egyformán. Később hozzátettem, — miután másnap bizonyos kijelentés történt az egyik püspök úr részéről — hogy: mindenkivel szemben, kivéve azt, akinek ez a haza »új« és azt az urat nem is fogadtam többé. (Taps a jobb- és a baloldalon. — Helyeslés.) Elhívattam őket és megmondottam: kérem, az uraknak egyházi kötelességük is békét hirdetni és békét gyakorolni és az urak jobban tudják, mint én, — bár én is tudom, hogy uszítanak — hogy ki uszít. (Mozgás a jobboldalon, — Meskó Zoltán: összefogdosni!) Legyenek szívesek tehát segítsenek nekem, mert gyorsabban fog menni a megbékélés, ha ezeket az embereket, akik uszítanak, éliminaiják vagy pedig megbékélésre szorítják. . Nem mondható tehát, hogy (Ügy van! ügy van! — Egy hang a szélsőbaloldalon: Túlzottan!) akár a magyar nép, akár azok, akik felelős állásban vannak, nem voltunk konciliánsak. Hasonlóképpen viselkedett a katonaság s csak két helyen lépett közbe szigorúan, ott,