Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.
Ülésnapok - 1939-137
te Az országgyűlés képviselőházának 137. ülése Í9U0 október 9-én, szerdán. szólván az első pillanatától kezdve a mai napig 1 a fel nem szabadult terület magyarságával szemben tanúsítanak, úgy érzem, t. Ház, bogy «em egy politikai párt nevében beszélek, (Ügy van! Vgy van!) de tolmácsa vagyok mindenkinek, aki e Házban ül, (Horváth Zoltán: Minden magyarnak!), tolmácsa vagyok azoknak a magyar millióknak a határokon innen és a határokon túl (Ügy van! Vgy van!), akiket egy szent testvéri szolidaritás fűz szétbonthatatlan egységbe. (Elénk helyeslés és taps.) Ügy éizem, annak az osztatlan magyar közvéleménynek - adok hangot & pillanatban, amely hetek óta mélységes aggodalommal látja azokat az emberi és polgári jogokat lábbal tipró visszaéléseket, sanyargatásokat, üldöztetéseket, amelyeknek a román uralom alatt álló magyarság ki van téve. (Horváth Zoltán: Gyalázat!) .-•.-• . • Meg sem kísérlem azt, t. Ház, hogy ezeknek a brutalitásoknak, jog- és vagyonfosztásoknak teljesen hü képét tárjam a t. Ház elé, mert azok egyrészt tömegüknél, másrészt válogatottságuknál fogva meghaladnak minden huszadikszázadbeli emberi képzeletet. (Ügy van! Ugy van! — Bokor Márton: Ezt előre beigérték! — Egy hang jobbfelőt: Balkáni ököl!) Azt azonban elöljáróban és a leghitelesebb adatok alapján meg kell állapítanom, hogy ezek a tünetek nem szórványos, meg nem akadályozható, úgynevezett egyéni akciókat, nem is az első órában még talán kimagyarázható hangulati reakciókat jelentenek, hanem jelentenek egyrészt egy tervszerűen keresztüivitt, állandóan szított tömegterrort és jelentik másrészt a hivatalos jogfosztó intézkedések egész sorozatát. (Ügy van! Ügy van!) A főcél pedig nyilvánvalóan az, hogy a fel nem szabadult területen visszamaradt magyarság élete lehetetlenné és tűrhetetlenné tétessék (Zsámboki Pál: A magyar kormány gyengesége folytán! — Zajos ellenmondások a jobboldalon és a középen. — Keck Antal: A párt még nem kormány! — Zaj.) és ezzel a pár hónappal ezelőtt még a »lakosságcsere« fixa ideájával megoldani kívánt probléma egyoldalú lakósságeltávolítá&sal oldassék meg. (Ügy van! Ügy van!) Ma már csak a vak nem látja a rejtett és nyilt eszközöknek azt a sorozatát, amely ennek a főcélnak a szolgálatában áll. Ennek a célnak a szolgálatában állott már a döntőbírósági ítélet meghozatalának időpontjában és azóta is az az intézkedés, hogy a romániai magyar közalkalmazottakat antedatált rendelkezésekkel a felszabadult területre helyezte* át s amikor azután vitéz honvédeink fokról fokra megszállották a felszabadult területet, éppúgy fokról fokra érezhetően emelkedett az a nyomás, amelyet magyar testvéreinkre gyakoroltak és amelynek eredménye az volt, hogy 12 nap alatt 30.000 magyar jött át a felszabadult területre. (Zajos felkiáltások: Borzasztó! Barbárok! Rettenetes!) 30.000 magyar, akiknek többsége bizonyíthatólag terrorcselekmények következtében volt kénytelen vándorbotot venni a kezébe. (Horváth Zoltán: Kifosztva! Kirabolva!) De a legtöbb úgynevezett önkéntes kivándorlás is köztudomás szerint annak köszönhette okát, hogy a román kormány tudvalevőleg a köz- és magánalkalmazottakat tömegesen távolította el állásukból, a munkásságot kidobták a gyárakból és üzemekből. és amikor így kenyértelenné lett exiszteneiájuk megmentése érdekében fűhöz-fához kapkodtak, akkor meghirdették áz ingyenes vagonakciót, meghirdették és közhírré tették, hogy mindenkit, aki távozni akar, ingyen szállítanak összes ingóságaival együtt a határra. S amikor ez a nagy irgalom és ez a nagy előzékenység gyakorlati .Kivitelre került, axkor rémülten látták magyar véreink, hogy a legszükségesebb bútoraidon, egy-két lábasjószágukon kívül semmit sem vihettek magukkal; ott kellett hagyniok térítés nélkül kis takarmányukat, fakészletü : ket, minden egyebüket és így indították őket útnak. (Horváth Zoltán: Rablás. 1 ! Az azután már tipikusan román módszer (Elénk felkiáltások: Oláh módszer! Oláh cigány!) hogy a fel nem szabadult területen élő magyarság ezreit, tízezreit egymás után hívják be katonai szolgálatra, úgynevezett hadimunkára,' amelyet ezek a szerencsétlenek minden zsoldtérítés nélkül, éhkoszton, lerongyolódvaj a legbrutálisabb bánásmód mellett látnak el mindaddig, amíg meg nem puhulnak. A megpuhulás pedig az, amikor aláírják az eléjük tett optálási nyilatkozatot. (Horváth Zoltán: Borzasztó!) Aki ezt a terror-opciót vállalja, az pár napra hazamehet, majd a saját nyilatkozata alapján elindítják a határ felé. Az pedig, ami most már nyolc nap óta a szemünk előtt játszódik le, hogy naponta 20—30 vagon ontja a határokon 4t a szülőföldjüktől, otthonuktól, vagyonkájuktól, lelki egyensúlyuktól megfosztott éhes és rongyos magyarokat, síró asszonyokat és gyermekeket, olyan nyilt és kihívó megsértése nemcsak a belvederei döntésnek, hanem minden elemi emberiességnek, amelynek minősítésére parlamentáris szavakat nem is találok. (Ügy van! Ügy van! — Taps.) Es hogy. ezek a nap-nap utam vonatok micsoda leírhatatlan egyéni tragédiákat, a testi és lelki meggyötörtetésnek micsoda szörnyű élményeit hozzák magukkal, azt csak azok tudják, t. Ház, akiknek mcdjnk van á hivatalos adatok, a jegyzőkönyvek tömegébe betekintést szerezniök. (Váczi Jozseï: Megtorolni!) Hogy a román impérium alatt álló varosokban, még a magyar Aradon is büntetendő cselekmény a magyar beszéd, hogy pusztán a magyr^ul beszélés elég ok arra, hogy az utcán véresre verjenek valakit; hogy egy roman. törzstiszt, akinek a nevét is tudjuk, a magyar beszéde miatt a nyilt utcán felpofozott egy "magyar úriasszonyt (Meskó Zoltán: Borzasztó!); hogy hivatalos koi many rendelet tiltotta el a magyar nyelv használatát még a telefonbeszélgetésekben is (Közi Horváth József: Külöui:mények járnak városról-városra!), hogy hivatalos ' kormányrendelet tiltotta be október hó 3-án a régi Erdély egyetlen megmaradt magyar napilapját, a Brassói Lapokat, hogy egy másik szeptember 12-én megjelent kormányröndelet példátlanul álló cinizmussal állami birtokbavételét rendeli el azoknak a mezőgazdasági ingatlanoknak, amelyeknek tulajdonosai »átszöktek« a határon; hogy viszont véresre verik mindazokat, akik helyes megfontoltság után megkísérelték visszatérni az elhagyott családihoz és elhagyott tűzhelyhez; hogy^ a magyarság hivatott vezetői a kormánytényezők elé még egyetlen egy esetben nem jutottak, hogy azokkal senki szóba nem áll és így kénytelenek tehetetlenül nézni magyar véreik .jogrendenkívüliségét: mindez, t. Ház, még nem is a legfájóbb és legkiáltóbb stációja az úi magyar kálváriának, de az a sok tízezer, százezer és számtalan apró szenvedés, gyötrés, kínzás, amelyekről tudiunk és amelyekről nem tudnak, az üldöztetésnek olyan fokát tárják elénk, amely az anyaországtól'. elszakított magyarság történetében is példátlanul áll.
