Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.
Ülésnapok - 1939-150
Az országgyűlés képviselőházának 150. a, tekintetben, hogy kit illet meg a rehabilitáció és kit nem. (Radocsay László igazságügyminiszter: A jogászok töibbségének véleménye szerint ez nem fogyatékossága a törvényjavaslatnak, képviselő úr!) Egyszerűbb lett volna a másik megoldás. Ezzel nem azt mondom, hogy aki jogos igényt tart arra, hogy rehabilitálják, ne merjen a bíróság elé menni. Aki erre jogos igényt tart, az egészen nyugodtan mehet a bíróság elé, és ha a bíróság úgy találja, hogy addigi magaviseletével rászolgált erre, akkor minden további nélkül rehabilitálni fogja. (Nagy László: Ez az erkölcsi előny is benne!) Elnök: Kizárólag Malasits képviselő urat illeti a szó. Malasits Géza: Én kizárólag abból a szempontból nézem a kérdést, hogy mi volna az egyszerűbb dolog. Annak a törvénytervezetnek, amelyet a képviselőház nemsokára tárgyalni fog, az érdemi részébe nem akarok beleavatkozni, csak éppen megemlítem, hogy ennek a törvénytervezetnek nemcsak erkölcsi és érzelmi vonatkozásai vannak, nemcsak arról van itt szó, hogy valakinek a múltjáról letöröljük azt a foltot, amelyet véletlen szerencsétlenség, vagy rossz nevelés, rossz társaságba való keveredés okozott, hanem ennek súlvos gazdasági vonatkozásai is vannak. Az utóbbi időben gyártott törvények — akár a pénzügyi törvényt, akár az ipartörvényt, akár más törvényt nézem — mind kivétel nélkül az egyszer már elítélt emberek helyzetét súlyosbítják. Kimondják ugyanis, hogy például az iparengedély megszerzéséhez feddhetetlen erkölcs kell. vagyis az illetőnek nem szabad priusszal bírnia. Lehet a világ legtökéletesebb embere, dolgozhatik úgy a lakatosszakmiban, mint valamikor Sátor Pál dolgozott, aki tudvalevőleg Ferenc Józsefnek egy ezüstlapon félcentiméteres betűkkel kivert kegyelmi kérvényt nyújtott át, amely a lakatosművészet remeke, még ma is őrzik a bécsi császári múzeumban, lehet olyan kitűnő ember is, mint ő volt, akkor sem kaphat iparigazolván vt. ha priusza van. Ha valakit 15 évvel ezelőtt eer felszedett villamosjegyért elítéltek, nem nyithat trafikot, nem kaphat italmérést. De tovább megyek, nem lehet a magyar államvasutaknál még pályamunkás sem, legalábbis állandó alkalmazásban nem, csak ideiglenes alkalmazásban. Ennek a törvényjavaslatnak tehát rendkívül súlyos gazdasági vonatkozásai is vannak, főképpen a szegény emberek számára. Alkalmas ez a törvény a^ra is, hogv bizonyos jogászi botlásokat kna^'t-son. Errenézve lesrven szabad csak egyetlenegy elrett°n+ő Példát felemlítenem. A tatabányai karbidgyárban szokás volt, hogy azoknak az üres karbidhordóknak. amelyek visszajönnek, a «árkaiban a forrasztás körül megragadt karbidot a munkások a masnik tulajdonának tekintvén, ősi jogon hazavitték. Az CQ-yik művezető megharagudott az e°"vik munkásra, aki ennen ugv hazavitte a karbidot, mint a művezető vaT a többi munkás és feljelentette a csendőrségen, bogy karbidot lopott. Bírósás- elé került a dolos- és ez az ember egyhónapi fogházat kapott azért, hoey karbidot lopott, holott nem lonotf, mert hiszen annak a tulajdona volt a karbid, aki megvette és a hordót visszaküldte. Ennek ellenbe egvMnapi fogházat kauott. ElnHk: Kérem a képviselő urat, méltóztassék a tárcával foglalkozni. Malasits Gé/í»: Ez az ember Ihiába folyamodott a Magvai Államvasutakhoz. ho^v szeretne mozdonyvezető lenni, nem kapott állást azért, illése 19hO november 12-én, kedden. 243 mert priusza volt. Arra kérem tehát az igen t. miniszter urat, legyen kegyes^ minden tekinj tétben odahatni, hogy ez a törvénytervezet minél előbb tárgyalásra kerüljön, minél előbb törvény legyen, (Helyeslés.) hogy minél előbb szétárassza azt a jótékony hatást, amelyet sok ezer szerencsétlen családapa ettől a törvénytől vár. De, t. Képviselőház, nem állhatunk meg a legszebb keresztényi erény, a t megbocsátás gyakorlásánál a rehabilitációnál, hanem ki kell terjesztenünk a megbocsátást f azokra is, akiket ugyan a bíróságok nem ítéltek el, de akik azóta a börtön minden szenvedésénél jobban végigszenvedték a hontalanság minden keserűségéi Sokan, igen sokan azok közül, akik az 1919. évi események miatt kénytelenek voltak emigrálni, belátták már, hogy a honvágynál rettenetesebb, szörnyűbb fájdalom nincs. Ezek között az emberek között rengeteg olyan van, aki azóta nagyon tisztességes életet él, semmiféle politikai dologba bele nem keveredett, semmiféle szégyent, gyalázatot vagy árulást nem követett el a magyar állammal szemben. Éppen ezért úgy érzem, 21 év után elérkezett az ideje az 1919. évi események teljes likvidálásának és az azokban résztvett emberek amnesztiában való részesítésének. Nagyon kérem a miniszter urat arra, legyen szíves ebben az irányban előterjesztést tenni. A tárca költségvetésénél főképpen a mankaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1937:XXI. tc.-kel kívánok foglalkozni, amely a legalacsonyabb munkabárekre és a leghosszabb munkaidőre nézve tartalmaz rendelkezéseket. Ennek a törvénynek igazságügyi vonatkozásaiban a legteljesebb jogbizonytalansággal találkozunk. Ha talán kissé unalmas is leszek, mégis kénytelen leszek foglalkozni ennek a törvénynek gyakorlati végrehajtásával, amely a munkásosztály szempontjából rendkívüli fontosságú. Arról van szó, hogy ez a törvény felhatalmazást ad a mindenkori iparügyi miniszternek, illetőleg kereskedelemügyi mi* niszternek arra, hogy a munkaidőt és a munkabéreket külön rendelettel állapítsa me°\ Ezoket a munkabéreket a munkabérmegállapító bizottság dolgozza ki. A bérek kidolgozása után a tervezet a miniszter elé kerül és ha a miniszter jóváhagyja és aláírja s a hivatalos lapban közhírré teszik, akkor ez a megállapítás törvényerejű. Ugyanez vonatkozik a munkaidőre is. Már most abban a tekintetben, hogy mi itt a törvényes eljárás, a budapesti és a budapestvidéki bíróságoknál egységes a joggyakorlat. Ezek a bíróságok kimondják azt, hogy amennyiben egy ilyen rendelet megjelent, ez a rendelet erre vagy arra a szakmára vonatkozólag érvényes és aki az abban megállapított munkabért nem fizeti meg. vét a törvény ellen; ha tehát az illető munkás a bírósághoz megy perelni, a bíróság megítéli a kö* vetélését. De nem így van, a vidéki járásbíróságoknál, mert ott a joggyakorlat effésaen ingadozó, elsősorban a munkaidő tekintetében. Budapesten és annak közvetlen környékén, talán az építőipart és a sütőipart kivéve, már mindenütt nyolcórás munkaidő van bevezetve, így tehát a bíróságok teljesen tisztában vannak a helyzettel. Ha tehát valamelyik munkaadó nem fizeti meg a túlóráért járó díjazást, és a munkás e miatt bíróság elé megy, a bíróság minden további nélkül megítéli a követelést. De nem ilyen egyszerű a helyzet a vidéken. Ott ugyanis a bíróságok a rendeletek tömkelegében nem ismerik ki magukat, mert hiszen — amint már Nagy László igen t, képviselőtársam és mas