Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.

Ülésnapok - 1939-105

Az országgyűlés képviselőházának 105. ülése 19 W május 3-án, pénteken. 485 gint csak kivéve azt, aki indokolja, hogy miért nem nősül meg és akinél a felettes hatóság erről meggyőződik. A mai állapot lehetetlen. Az egész fizetési rendszert átalakítanám. Nyíltan beszélek: egy miniszteri titkárnak, ha^ 4 vagy 5 gyermeke van, nagyobb fizetést adnék, esetleg gyermekpótlék formájában, mint egy nőtlen miniszteri tanácsosnak, (Helyeslés balfelől.) Amíg ezekhez a kérdésekhez merészebben, bátrabban, szociális érzéstől áthatva nem nyúlunk, addig mi nem vagyunk fajvédők, addig csak táncolgatunk a faj védelem körül, kelletjük magunkat, elhitetjük magunkkal, hogy fajvédelmet gyakorolunk. A fajvédelem nemcsak abból áll, hogy a zsidót kiszorítom a földből és állásból és protekciós hozzá nem értőket rakok be helyette. Nem ebből áll a fajvédelem. (Helyeslés a balközépen.) Ez is fajvédelem, Bródy képviselőtársam, — nem szeretem, ha nagyon helyeselnek — (Elénk derültség. — Bródy Ernő: Én nem szóltam egy szót sem!) de ezzel a kérdés még nincs elintézve, mert ha az összeg zsidókat kiszorítom is, még mindig nem érem el azt a szociális államot, amelyet fel akarok, építeni, ahol a társadalmi ellentétek falai lehullanak, bár természetesen nem az egyenlőség alapján. Egyenlőöég nincs, t. Képviselőház, nincsenek egyenlő emberek, A tehetségesebb ember, a szorgalmasabb ember jobban fog érvényesülni, a józan ember jobban, mint a nemjózan, de ebben az egész országban mindenkinek, tehát a legkevésbbé józannak, a legkevésbbé tehetségesnek is meg kell kapnia a megélhetéshez szükséges kenyeret, mert a születés percében, abban a pillanatban, amikor az első levegőszippantást tette, megszerezte a jogot az élethez és a kenyérhez. (Ü0y van! a szélsőbaloldalon.) Az agglegény a dó, mélyen t. pénzügyminiszter, úr, nem elég szigorú. Engedjék, meg, hogy ebbe a komoly fejtegetésbe egy kis humort is vegyítsek. Amikor az agglegények meghallották, hogy itt egy agglegényadó ké szül, egy kicsit meg voltak döbbenve. Azonban többet gondoltak, mint amennyit kaptak és amikor egyik t. képviselőtársunktól megkapták az első példányát ennek a javaslatnak, bankettet rendeztek ennek örömére az egyik előkelő étteremben. Én arra mentem és félfüllel hallottam ilyen kijelentéseket: Megér a szabadság ennyit! Éljen Szász államtitkár! Éljen a pénzügyminiszter! (Derültség. — Zaj. — Szász Lajos pénzügyi államtitkár: Adóért sohasem fognak megnősülni!) örültek, hogy ilyen keveset kell fizetniök és bankettet rendeztek az önök tiszteletére. (Derültség.) Az egész törvényjavaslatban látom némi nyomát bizonyos haladásnak, de ez csak a jószándéknak megnyilvánulása. A mai időkben ezzel a jószándékkal nem megyünk messzire. Tessék meggyőződve lenni, hogy ebben a parlamentben azért vagyunk együtt, hogy a múltnak összes bűnös mulasztásait, ha nem is máról holnapra, de egyik hónapról a másik hónapra orvosolják és ne nagy időket emlegessünk és ne »nevelést« végezzünk, ne ankétet tartsunk, hanem tessék minél előbb olyan népjóléti intézményekkel a Ház elé jönni, amelyek a dolgozó, verejtékező magyar nép érdekeit szolgálják, amelyek az országban megnyugvást keltenek és hivatva vannak kifejleszteni azt a harci szellemet, — nem is kell kifejleszteni, mert megvan, hanem ébren tartani és megvalósítani — amelyre szükségünk lehet, hogy NagyMagyarországot kivívjuk. Sajnálattal kijelentem, hogy a javaslatot KÉPVISELŐHÁZI XAPLÓ V. nem fogadom el. (Éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Miskolczy Hugó jegyző: Cselényi Pál! Elnök: Cselényi Pál képviselő urat illeti a szó. Cselényi Pál: T. Ház! Az előadó úr, amikor a törvényjavaslatot a Ház elé terjesztette, első mondatában azt a kijelentést tette, hogy tudja, hogy egy népszerűtlen javaslatot képvisel. Azok a képviselőtársaim, akik a javaslathoz hozzászóltak és azt elfogadták, szintén bizonyos exkuzációval éltek a közvélemény felé, mondván, hogy a javaslatot annak ellenére, hogy az bizony nem valami népszerű, elfogadják. T. Ház! Amikor elöljáróban bejelentem, hogy a törvényjavaslatot elfogadom, mindjárt hozzá is fűzöm, hogy én ezt a zsént ezzel a magyar . közvéleménnyel szemben egyáltalában nem érzem. (Rapcsányi László: Elég hiba pedig!) Nem hiba ez, mélyen t. képviselőtársam, hanem inkább meggyőződés, az a meggyőződés, hogy olyan magyar közvélemény, amely nem látja át az ország mai helyzetét, olyan magyar közvélemény, amely a maga áldozatkészségével nem áll ott, amikor megítélése szerint ott kell állania, nincsen. És ezért nincsen bennem semmiféle zsén az én magyar polgártársaimmal szemben, mert ez a magyar közvélemény egyrészt lelkileg igen sokat fejlődött és! érett egy tisztultabb állampolgári öntudat felé, másrészt ez a magyar közvélemény nagyon jól tudja, hogy a ma Európájában kétféle állam van: az egyik, amely háborút visel, a másik, amely állandó védelmi készültségben áll. Nagyon jól tudja ez a közvélemény azt is, hogy mind a két állapot a rendesnél sokkal fokozottabb pénzügyi és gazdasági erőfeszítéseket kíván az egyes államoktól. f Nagyon jól tudja tehát ez a közvélemény, még ha nem is gondol azokra a máról-holnapra előállható nagy követelményekre, ha nem is gondol például egy pusztító, árvízre, amely máról-holnapra a költségvetésen kívül sok tízmillió pengős kiadás elé állítja az államot, ha ezekre nem is gondol, tudja azt, hogy a mai magyar állam háztartását a régi vonalon, a múlt évi, az ezelőtti vonalon továbbvezetni és megtartani annál kevésbbé lehet, mert hiszen, mint azt a mélyen t. Ház is nagyon jól tudja, egy deficites költségvetést fogadtunk el, a deficit eltüntetéséről pedig elsősorban kell gondoskodnunk. Magától értetődő tehát, hogy itt valahol újabb anyagi forrásokat kell megnyitni. Már most akár a háborút viselő, akár a fokozott védelmi helyzetben álló államokat t nézem, mindegyik részére csak három forrás áll nyitva szükségleteik fedezésére. Az első forrás a fokozott takarékosság. Ez negatív forrás, a fogyasztásnak^— mint mondani szokták — a racionalizálása, ha kell, végsőkig menő korlátozása, amint azt a háborút viselő országokban látjuk, a javakkal való racionális gazdálkodás. (Egy hang a szélsőbaloldalon: »Ez volt a múltban!) A második forrás, a belső kölcsön igénybevétele, a harmadik forrás pedig az adó emelése. (Rapcsányi László: De úgy, ahogyan kellene!) Majd beszélni fogok róla! Negyedik forrás nincsen, ha csak nem gondolunk az infláció szörnyű ingoványára, amelybe egyszer már belekerültünk mi is más európai nemzetekkel együtt és amely — mint méltóztatnak tudni — a nemzeteket úgyszólván a végpusztulás szé-